Vilar, Jean: Újítás és hagyomány - Korszerű színház 17. (Budapest, 1960)
A rendező és a drámai mű
Egy javaslat Mivel bebizonyosodott, hogy a drámaíróknak a színház elemei közül csak a dialógushoz van érzékük s elmondhatjuk, hogy a prózai színháznak nem J.S. Bachjai, csak Rossinijei; mivel kitűnt, hogy az egyetlen francia drámai költő - - Glaudelre gondolok - katolikus költő,aki olyan felekezeti világba zárkózott, amely ellen a modern ember minden egyéb vallása, filozófiája és hite fellázad; mivel drámai költő nincs, szerző pedig oly sok van; mivel a drámairó funkcióját napjainkban ténylegesen senki nem tölti be; mivel,másfelől, a beavatottak, a gyakorlati emberek, azaz a rendezők túlléptek - néha szerencsével - a konformista Bzinházi morál szabta határokon; igy hát ez utóbbiaknak kell felajánlanunk a drámairó szerepét, ezt a roppant terhet, és ha ezt elismertük, nem szabad többé zaklatnunk őket vagy megkísérelnünk, hogy eltompitsuk vonzódásukat az abszolút iránt. És itt az érvelés elkerülhetetlenül arra vezet, hogy ne Gordon Craiggel, hanem Antonin Artaud-val értsünk egyet. Minden bizonnyal nehéz elfogadni mindazokat a javaslatokat, amelyeket Artaud A színház és visszája cimü könyvében elénk terjeszt; mindazonáltal az a párhuzam, amelyet például a pestis által előidézett társadalmi és egyéni jelenségek és azon jelenségek között, amelyeket a színháznak kell előidéznie, felállít, a színpadi alkotás eredeti hivatására figyelmeztet bennünket. Artaud a demiurgosz álláspontját, tehát Aiszkhüloszét, Shakesoeare-ét, Fordét, Strindbergét, Büchnerét, Kleistét vallja; ez a magatartás a színház lényegét iktatja vissza jogaiba /azt, amelyet mi, franciák Racine óta nélkülözünk/: az jgézést, a varázsigefunkciót, amelyet másutt, más kontinenseken a néger vallási szertartások tamtamja, a keleti színházak shamisenje ' /44/ A shamiaen háromhuru gitár,amely főleg Japánban nagyon elterjedt.- /A ford./- 53
