Vilar, Jean: Újítás és hagyomány - Korszerű színház 17. (Budapest, 1960)

A rendező és a drámai mű

A rendezőnek ezekről a rejtett - és a közhit szerint szégyenletes - gondolatairól azért szólok ilyen hosszan, inert minden pályatársamban fel véltem ismerni azt a hajlamot,azt a hipnózist, hogy feladatuknak - majdnem azt Írtam: sorsuknak - végére .Járjanak, és mert végső soron e művész helyzete három magatartás között enged választást:

vagy b elenyugszik, hogy másvalaki gondolatának legyen rabszolgája;

vagy az egyéni és totális alkotás útját választja;

vagy pedig lemond erről a mesterségről.

Ki a teendő?

A rendezőnek tehát végérvényesen meg kell maradnia közvetítői szerepénél? és mindezt a színházi munka érdekében? Dehát akkor Mounet-Sullynek Joga van felemelnie szavát, hogy merényletet követnek el szabadsága, t ehetsége, funkciója ellen. Én vagyok, mondja Hernani alakitója, a költő hűséges, egyedüli, első szolgája. És Mounet-Sullynek igaza van, mert hisz végtére is több mint ötven verssort úgy mondott el, mint egy isten. Egyes estéken!

De a közvetítő - akár az első számú közvetítő puszta szerepének elfogadása nem mindig elégíti ki rendezőinket, ezeket az embereket, akiket mesterségük ismerete és rájuk gyakorolt bűvös vonzása koruk színházi tevékenységének élére állított. Annál is kevésbé, mert nem voltak és nincsenek kapcsolatban igazi drámaírókkal, és végül mert képzeletük, amelyet kiélesitett a tapasztalat és az a világos tény,hogy ők ennek az ügynek az egyedüli beavatottjai, arra indítja, arra kényszeríti őket, hogy végső soron a maguk egyéni,személyes alkotását hozzák létre.

Harminc-ötven év telt el, amióta a rendezést eredeti és önálló tevékenységnek tekintik,és ez idő végére a színház helyzete ingataggá vált.- 52 -