Vilar, Jean: Újítás és hagyomány - Korszerű színház 17. (Budapest, 1960)
A rendező és a drámai mű
Az eretnek ortodoxiája A legutóbbi harminc év színháztörténete - legalábbis abban a formájában, ahogy legjobb hitem szerint össze kellett foglalnom - csak erősíti ezeket az igényeket ás a következő eretnek problémákat veti fel minden rendezőnek: Miért rendelné magát a rendező passzív mádon másvalaki gondolata alá, ahelyett,hogy saját démonának engedelmeskednék? Miért ne tekintenők az Írott müvet forgatókönyvnek? Miért ne használnák az. Írott darabé* többé vagy kevésbé zseniális kanavász ^42// gyanánt? Miért ne vállalnák ezentúl, hogy a színművészet valamennyi funkcióját mi töltsük be? Miért ne iraók meg a darab forgatókönyvét, miért ne találnák meg, miért ne iktatnák vissza jogaiba a színművészet valamennyi feledésbe merült ékszerét: az irásmádnak és a ritmusnak, a jellemek és őrületük válászerüségének. a téma végzetszerüségének művészetét? A színháztörténet ezzel mitsem veszítene, mert egyvalamit sajnoB mindnyájan tudunk: soha még drámairák - akiket költőnek már nem is merünk nevezni - nem fosztották meg magukat ilyen teljesen és ilyen képtelen mádon művészetüknek legalábbis két kiváltságától: a ritmustól és a szótól, másszóval a költői eszközöktől. És mivel elkerülhetetlen a következtetés, hogy a drámai költészet egyetlen nagy korszaka sem jön létre spontán mádon, mivel a történelem arra tanít, hogy Racine már benne van Garnier-ben, hogy Corneille szónoki alexandrinusa már /42/ A kanavász az Oxasz "canavaccio" szóból származik: igy nevezték azt a lerögzített csexeioiiényvázlatot, amelynek alapján a commedia deli’arte színészéi rögtönözték előadásukat.- /A ford./- 50 -
