Vilar, Jean: Újítás és hagyomány - Korszerű színház 17. (Budapest, 1960)

A rendező és a drámai mű

A hazugság

Hogy tehát ismét témánkhoz térjek,kész vagyok rá,hogy színházi mestereimhez, elődeimhez és rendezőtársaimhoz hasonlóan kijelentsem: a színházban a legfontosabb az Író gondolata.

Sajnos azonban ez csak egyfajta magatartás; a lelkiismeretes, kissé ostobácska vagypedig éppen nagyonis ravasz művész válasza.

A valóságban ez hazugság.

A valóságban a próbákon mindig ugyanazzal a jelenséggel találkozunk /amely csak azok számára különös, akik életűkben először vesznek részt egy Írott mű színpadi kihordásában/: az Írónak megnyúlik a képe. 6 bizony határozottan másként képzelte el müvét. Valamely iró tapasztaltsága hibalehetőség nélkül mérhető le, ha tanulmányozzuk többé vagy kevésbé meghökkent arcát a próbák során. Racine reagálása, aki Molière társulatától egy másik társulathoz vitte át az Andromache kéziratát, ritka gesztus napjainkban.

De most nem az a célunk, hogy az Íróról értekezzünk, s azt vizsgáljuk, milyen gondolatok a reakciók ébrednek benne, leirt müve megvalósításának láttán.

Itt a rendezőről van szó, róla kell, hogy szó legyen.

Igen,van egy gyötrő kérdés,amellyel szembetalálkozik minden rendező, aki nem felejti el. hogy elsősorban játékszervezőnek ^^kell lennie. E kérdés elől nehéz lenne kitérni. Számos alakban jelentkezik előttünk, és annál nyugtalanítóbb, minél inkább törekszünk a tisztánlátásra, mesterségünk ésszerű vizsgálatára.

/41/ A játékszervezőről lásd *z /58/ jegyzetet.- /A ford./- 49 -