Vilar, Jean: Újítás és hagyomány - Korszerű színház 17. (Budapest, 1960)

A rendező és a drámai mű

Mindezt irónia nélkül jelente» ki éa mógegyazer ismétlem: nem is örülök, hogy igy van, A legutóbbi harminc év színháztörténete Copeau, Gémier, Lugné-Poe, Dullin, Báty, Jouvet, Pitoëff, azaz rendezik neve körül öaszpontoaul. Egyébként nem bizonyos, hogy az eljövendő évek ugyanilyen vérbeli színpadi költőket adnak majd nekünk. így hát mi olyan merőben eredeti színpadi kort éltünk végig, amilyenre a múltban nem is találunk összehasonlítási alapot. Hadd emlékeztessek rá, hogy ez a helyzet nem a mai francia színház sajátja. Németországban Reinhardt, Oroszországban Sztanyiszlavszkij, Meyerhold stb., Angliában Gordon Craig, a zsidó színjátszásban a jiddis színház vezető egyéniségei talán még nyilvánvalóbban illusztrálják a rendezők túlsúlyra jutását a drámaírókkal szemben.

Franciaországban Claudel, Olaszországban Pirandello, Angliában Synge, Oroszországban Csehov, Spanyolországban Lorca példája nem csorbítja ezt a nyilvánvaló igazságot. Mindegyikük csak egy-egy újabb életművet illeszt hozzá a színház történetéhez, amelynek a különböző rendezők életműve is, részese. Egyébiránt a történelem, meglehet, elfelejti majd például Shaw és Pirandello nevét, de lehetetlen, hogy ezentúl meg ne őrizze a rendezők - jóllehet Írásban nem rögzített - életművét, aminthogy nem feledtette el a commedia deli*arte szerepét a XVI. és a XVII. században, valamint a XVIII. század elején.

Azért szóltam kissé bővebben a legutóbbi harminc év színházának történetéről,hogy most teljes nyíltsággal fejthessem ki ennek az eszmefuttatásnak első tételét: a színpadi alkotásban uralkodó kettősséget, amely a rendező tudatában hamleti dilemmát idéz elő: lenni vagy nem lenni.- 48 -