Vilar, Jean: Újítás és hagyomány - Korszerű színház 17. (Budapest, 1960)
A rendező és a drámai mű
szabálytalan zsenialitást /gondolok Mounet-_Sully ötven verssorára/,viszont több állandó t ehetséget követelnek majd tóle. Napjainkban a főszerep egy dráma egész pályafutása során már nem a mi Mounet-Sullyjeinknek és Sarah Bernhardt- Jainknak Jut; megállapíthatjuk, hogy ez a szerep többé vagy kevésbé bevallottan rendezőink birtokába került. Ezt a nyilvánvaló tanulságot a legutóbbi húsz vagy harminc év színháztörténete parancsoló erővel tárja elénk. És ez a tanulság sokféle problémát vet fel. Tanulmányozzuk először is a rendezői lelkiismeret kérdését. Lelkiismereten nemcsak a szellemi és szakmai becsületérzést értem, hanem különösen a gondolkodás miértjeit és hogyanjait a rendezendő müvei való kapcsolat során.Idézzük fel és értsük meg Jól - azonban mindenféle hiú öntetszelgés nélkül - ennek a szürke eminenciásnak belső monológját. átugrom most első meggondolásait, amelyek mesterségének két fontos mozzanatára: a darabválasztásra és a szereplők kiválogatására vonatkoznak; és - mintha a mü és a színészek nevét már szerződés szabályozná - azonnal rátérek a színpadi alkotás démoni Játékára. A szürke eminenciás belső monológja Ez a monológ kötelességeket fejez ki. Kifejezi egy másik ember gondolatának tiszteletben tartását. Talán egy egyszerre Ízes és savanyu gyümölcshöz hasonlíthatnánk, amelyet két funkció ojtott be: az iróé és a rendezőé. Mertt A rendező nem szabad ember. A mü, amelyet Játszani vagy Játszatni fog, másnak az alkotása. Mások gyermekeit hozza világra. 6 vezeti a szülést. Egyszerre örökös és másodlagos funkciót tölt be.Hozzá van láncolva egy szöveghez, 44
