Vilar, Jean: Újítás és hagyomány - Korszerű színház 17. (Budapest, 1960)

A rendező és a drámai mű

amelyen belül fel tudja ismerni minden lehetőségét. De elgondolásai és törekvései egy másik ember elgondolásaitól és törekvéseitől függnek.

Gondolkodik, mámoros lesz, heurékát kiált, de a belső monológ azt sugallja neki,

hogy minden bizonnyal túl sok szabadságot enged meg magának a müvei szemben;

hogy a másik - mármint az Író - minden bizonnyal nem erre a hatásra gondolt; hogy ez és ez a rendkívüli ötlete ugyan bizonyára "a legtisztább színház" talaján fogant, de a másik - mármint az iró - ehelyütt nem színpadi dombormüvet képzelt el, és igy ő önkényesen módosítja a mü ökonómiáját;

hogy ez a próza - próza, nem pedig "gagekhez" ás "spannungboz" szolgáló ürügy;

s végül, hogy a darabot először megírták, és csak aztán játsszák el;

"következésképpen tehát jó lenne, ha több tisztelethez tartanád magad és kevesebb művészethez/vagy müviséghez/ folyamodnál."

Magából abból a tényből, hogy a drámaírónak darabja előadatásához egy másik személyre van szüksége, akár tetszik. akár nem, két akarat létezése következik. Magából abból a tényből, hogy az előadott mü két képzelet terméke, diszharmónia következik. Joggal csodálkozhatunk rajta, hogy egyes kommentátorok oly könnyedén gúnyolódtak a rendező szerepén. Mit tehet a színpadnak ez a munkása egy ilyen nyilvánvaló tényállással szemben? Vagy az első szótól az utolsóig magáravállalja a felkínált szöveget és alkot saját képzelete szerint - vagy le kell mondania pályájáról.- 45