Vilar, Jean: Újítás és hagyomány - Korszerű színház 17. (Budapest, 1960)

A rendező és a drámai mű

ismétli. Pókaszerü üvöltéseket hallat, kitátott szája egy cethaléra emlékeztet és orrlyukát úgy kitágítja, hogy szinte ezeméig ér, amelynek színe ijesztően emlékeztet a tojásfehérjére. Vagy egy szavát sem hallani, vagy ordít, de az egészben van mintegy ötven verssor, amelyet úgy mond el, mint egy isten."

Azt kell hinnünk, hogy ez az Hernanl-elóadáa semmiféle meggondolt színpadi ökonómiának, másszóval semmiféle rendezésnek nem engedelmeskedett.

Jules Renard e néhány, rendkívül pontos sora egy nagy színész játékáról véleményem szerint világosan szögezi le egy egyedül érvényes koncepció, egy sajátos vagy általános rend szükségét vagy felesleges voltát, aszerint,hogy a rendezés áldásaiban vagy átkaiban hiszünk-e.

Való igaz: ha az Hernanit egy erre a névre méltó rendező rendezte volna, úgy Mounet-Sullyt és ötven verssorát, amelyet úgy mondott el, mint egy isten, feláldozták volna egy nem mondom, hogy jobb, de homogénebb előadásnak; egyetlen ember szabálytalan zsenijét feláldozták volna a színpadi játék totális és szabályosabb egységének. "Kevesebb tojásfehérje és több méltóság."

Nos, megállapíthatom, hogy napjainkban nincs olyan színész, aki ne igényelne játékmesteri irányítást. Attól tartok hát, hogy a színpadi géniusz a színész leikéből a rendezőébe szállt át. A drámai müvet végső soron,úgy látom, egyvalaki világítja meg a maga értelmével és érzékenységének fényével; ez pedig az a furcsa istenteremtménye, akit vagy látni a színpadon vagy nem, aszerint, hogy szinész-e vagy kizárólag színházának vezetője.

Brre azt felelik majd nekem: egy nagy színész mindig képes rá, hogy egy megrendezett előadáson belül is érvényesítse azokat a2 erényeit, amelyekről kevésbé pontosan irányított színpadokon bizonyságot tett; de ettől még nem kevésbé igaz az,hogy ihletét a próbák során többé vagy kevésbé udvarias formában ellenőrzésnek vetik alá, és kevesebb- 43 -