Vilar, Jean: Újítás és hagyomány - Korszerű színház 17. (Budapest, 1960)

Részletek egy intrjúból

Porditsuk meg a kérdést: mely pontokon áll ön szemben

valamely régebbi vagy frissebb rendezői felfogással?

Szembenállók minden olyan rendezéssel,amelynek célja, egy néhány évvel ezelőtt használt borzalmas kifejezéssel élve, a színház "ujrateatralizálása"; mindennel, ami a "szinjátém a színjátékért" elv alapján áll. Következésképpen a diszletezési mániával is, valamint a világítás elemista művészetével, a Párizsban divatos jelmezkőrral,a színészi játék szimbolizmusával.

Antoine realizmusa, valamint követőinek és ellenfeleinek "színházi konvenciói" között bőven van hely egy olyan színház számára, amelynek hatásai egyszerűek, nem müvlek és mindenki számára hozzáférhetők. Ez nem jelenti azt, hogy ebben a színházban a diszletet megvetnék, a jelmezeket nem tanulmányoznák gondosan s a színész úgy mozogna, mint bármily más ember. Épp ellenkezőleg!

Egyes elődeink, akik maguk szegények voltak, talán meglepődnének, ha közölnénk velük, hogy alkotásaik viszont egy tulfinomult színházművészethez tartoztak. Igen, gyakorlatuk legfinomabb kellékeit gyakran kölcsönözték bizonjo s fontosabb vagy jelentéktelenebb művészetektől /építészet, szobrászat, dekoráció, filmrendezés, zene, divat/. Éppen a színház ilyen felfogásának kell határozottan hátat fordítanunk. Különben is úgy érzem, hogy egy nép, amelyet a háború nemcsak az elemi létszükségletekre eszméltetett rá, hanem talán a lét egy világosabb tudatára is,mást követel tőlünk, mint a színjátéknak valamiféle dus - ismételjük csak a szót -, tulfinomult látszatát. Itt például meglesz a maguk mondanivalója a németországi hadifogolytáborok alkalomszűlte színészeinek is.

Tudnunk kell azt is, vajon lesz-e bennünk elegendő éleslátás és makacsság, hogy rávegyük a közönséget annak elfogadására, amit homályosan kiván. Épp ez lesz harcunk lényege, és ez a harc meghaladja a rendezőnek a szó szoros értelmében vett szerepét.- 27 -