Vilar, Jean: Újítás és hagyomány - Korszerű színház 17. (Budapest, 1960)

Száz év színháztörténete

A közönség mindazonáltal mohón várja a színjátékokat. Rostand és a bulvárszerzók jól kiaknázzák ezt az örök vonzalmat és szükségletet. A kispolgárság és a középrétegek mindig úgy fognak járni a színházba - bármilyen színház legyen is az -, mint valami ünnepségre. És közben mindkettő úgy művelődik, ahogy tud. Hugo hiába szitkozódott, panaszkodott és siránkozott a nyomorultakban - csak nevettek rajta. Pedig Hugo nem túloz.A szépnek vagy a tudásnak a vágya, a könyvnek, a lángésznek, a színháznak a szeretető lelkesíti ezt a középosztályt, amely nem Jár az Elysée-palotába, amely nem hivatalos az operabálokra és amelynek számára a művelődés luxust jelent. A ZIZ. század szellemi élete egészen a harmadik köztársaság létrejöttéig, sőt a ZZ. század hajnaláig némileg hasonló azokhoz az olasz fejedelemségekhez, amelyeket Stendhal a Pármai kolostorban leír. Hemzsegnek az autódidakták. Hindenki elolvas mindent, ami a keze- Ugyébe kerül. Az emberek maguktól tanulnak meg valamilyen hangszeren játszani. Ez az áramlat a vezetőket elkerüli. A harmadik köztársaság naprényre hozta azt az általános tudásszeretetet es tudásszomjat, amelyről a császári hivatalnokrendszer nem vett tudomást vagy megvetett -, és igyekezett benne rendet csinálni.

Palán sokatmondó vonás, hogy az első színházi láza/8/dást a Cld óta a párizsi gázmüvek egy szerény hivatalnoka' ' idézte elő és hogy ez a harmadik köztársaság első éveiben történt. Ugyancsak sokatmondónak tűnik, hogy Musset drámáit, amelyek 1830 után egészséges vitát robbanthattak volna ki, Lajos Fülöp hasonlíthatatlanul ostoba monarchiája és a császárság alatt senki nem használta fegyverül, még maga Musset sem. A színházi lázadások, Gémler-é csakúgy, mint Copeau-é. mind egy heves kulturális válságba illeszkednek bele,bármilyen szellem robbantsa is ki vagy irányítsa őket*

/8/ Antoine.

18 -