Ribi Sándorné (szerk.): Kínaiak a színházról - Korszerű színház 16. (Budapest, 1960)

2

Ha elolvassuk az elődöknek a drámai művészet fejlesztésére rendezett konferenciákon elhangzott felszólalásait, igen sok tanulságos dolgot találunk bennük. A többi között Kuo Mo-zso, Tien Han és Hszia Jen hozzászólásai különösen sok körültekintést és tapasztaltságot mutatnak.Ahogy én értelmezem, a konferencián ugyan igen *ok kérdés merült fel, a a legfőbb azonban köztük a dráma niívészi színvonalának emelésére irányuló igény,az a törekvés, hogy a dráma kifejezőerejének elszegényedését megakadályozzuk. A közönség gyakran ad kifejezést nemtetszésének, unalmasnak tartja a drámát, s ez a drámai művészet jelenlegi legsúlyosabb problémája.Erre már régebben is felfigyeltek az elvtársak. Az elmúlt évben a "Nagy ugrás" idején mély érzések jelentkeztek, sajnos azonban erőtlen kifejezéssel. A konferencia útmutatása és az elmúlt néhány év munkájának tapasztalata alapján úgy gondolom, hogy ennek a kérdésnek a megoldására előzőleg egy sor más kérdést is meg kell oldanunk.

Először: elméletileg és gyakorlatilag tisztáznunk kell, hogy hol van a realizmus és a naturalizmus határa.

Nemigen akad közöttünk, aki nem tudna beszélni a realizmusról, vagy ne tudná kívülről elfujni a realizmus meghatározását, azonban amikor gyakorlatban találjuk szembe magunkat ezzel a kérdéssel bizony zavarba jövünk. Különösen zavarosak az "igazi"-ra, "valósághü"-re vonatkozó értelmezéseink. Vannak egyes elvtársak, akik "valósághüt" követelve a természeti formát másolják, az alkotást aszerint mérlegelik, hogy "hasonlít vagy nem", tehát az élet formáit az élet törvényszerűségeiként, a művészet realitásaként értelmezik. Pedig itt három különböző minőségű dologról van szó. Az élet formái a természeti jelenségek körébe tartoznak. Az élet törvényszerűségei olyan logikailag rendezett törvények, amelyek az ember eszmei és érzelmi világában az objektiv világ hatására keletkező változásokat mutatják. Akit pél- 55 -