Ribi Sándorné (szerk.): Kínaiak a színházról - Korszerű színház 16. (Budapest, 1960)

támogatását, akkor képes nagy közönséget vonzani; ellenkező esetben csak a közönség egy részére gyakorol vonzóerőt, s nem kapja meg az általános támogatást. Ha azt mérlegeljük, hogy a közönség támogatja-e a darabot vagy sem, az világosan visszatükrözi a dráma említett két mozzanatának a szerepét. A dráma magva a darab témájában van, abban, amit témája visszatükröz.

Nem arról van szó, mintha a dráma művelői nem törődnének a kifejezési eszközök, a külső forma keresésével. A dráma művelői állandóan arra törekszenek, hogy kialakítsák a realista alkotói módszert. Hogy a dráma harcos jellegét kifejlesszék, hogy a színpadi produkcióval elnyerjék a közönség bizalmát, hogy a közönség úgy érezze: a színpadi produkció itt történik körülöttünk, s őt, hogy azonos a közönségnek az életével, a dráma művelői szüntelenül azon fáradoznak, hogy a drámában szereplő alakok és élethelyzetek megegyezzenek a tömegek életének minden vonásával. Csakhogy éppen ez az oka annak, hogy képtelenek szabadulni a naturalizmustól.

A drámai művészet területén megindított formalizmus elleni küzdelem feltétlenül helyénvaló. Minthogy a társadalmi fejlődés igényei megkövetelték, a dráma művelőinek serege példátlanul kiszélesedett; a dráma művelésében részt vevő elvtársak túlnyomó többsége értelmiségi, ezeknek egy része már a régi társadalomban is a dráma művésze volt; nagyobb részük azonban olyan fiatal diák, aki minden előképzettség nélkül spontánul csatlakozott a színpadi művészethez. Már pedig, ha nem kaptak semmiféle nevelést, akkor nagyon nehezen tudnak jó munkát végezni. Ezért a formalizmus elleni küzdelem mindig úgy neveli őket, hogy nagy súlyt fektet az ideológiai átnevelésre és a munkások, parasztok, katonák szolgálatát valló irányzat kialakítására, a technikai módszerek tanítására azonban nem fordítanak kellő figyelmet. A dráma hazánkban viszonylag fiatal, nem túl szélesen megalapozott, művelői közül éppen az idősebb elvtár- 53 -