Vailland, Roger: Színházi tapasztalatok - Korszerű színház 14-15. (Budapest, 1960)

IV. Sztanyiszlavszkijról, Diderot-ról és másokról

sét az átélt tapasztalattal való szembeállítás révén/, amelyet Diderot a színészre, Sztanyiszlavszkij pedig a színész és a rendező együttműködésére bízott.

Ez a módszer minden bizonnyal megfelelő a film esetében; a film technikája ugyanis planonkénti tagolást követel, amely nem felel meg szükségszerűen a szerves, részletenként! tagolásnak; a filmben csak a rendezőnek van végig módja rá, hogy minden pillanatban az egész képsort és a képsor minden részletét egységükben lássa maga előtt. A módszer a színházban kétségkívül igen hasznos akkor, ha a színészek középszerűek. Diderot ezzel kapcsolatban egy történetet mond el, amely a színház barátai számára roppant izgalmas:

"Nápolyban... él egy drámairó,akinek nem az a fő gondja, hogy megírja darabjait ... E nápolyi költőnek az a gondja, hogy a társadalomban olyan személyeket találjon, akik koruknál, testalkatuknál, hangjuknál, jellemüknél fogva alkalmasak a darabjaiban lévő szerepek eljátszására. Nem mernek nemet mondani neki, mert az uralkodó mulattatásáról van szó. Hat hónapon át gyakoroltatja színészeit, együtt,és külön-külön. És mit gondolnak, mikor kezd el a társulat Játszani, egyetérteni, elindulni a költő kívánta tökély felé? Akkor, amikor a színészek már kimerültek a rengeteg próba fáradalmaitól, amikor - ahogy mi mondjuk - már blazirtak. E pillanattól fogva az előrehaladás egészen meglepő, mindenki azonosul figurájával; és e kinos gyakorlatok után kezdődnek meg az előadások, amelyek hat hónapon át folynak megszakítás nélkül,miközben az uralkodó és alattvalói a legnagyobb élvezetben részesülnek, amelyet a színházi illúzió csak

nyújthat. És vajon ez az illúzió, amely az utolsó előadáson éppoly erős, éppoly tökéletes, mint az elsőn, lehet-e az érzékenység gyümölcse?"

"Nem, nem lehet" - feleli önmagának Diderot, aki önmagán belül kettévált, hogy gondolatai elevenebbek, drámaiabbak legyenek.- 53 -