Gémier: Színház és világnézet. Beszélgetések 1925-ből - Korszerű színház 11. (Budapest, 1960)

kell teremtenünk, amelyben a szerzővel együtt minden néző a társadalmi hitvallás szertartásának résztvevőjévé váljék.

És én épp ezt akartam elérni, amikor arra törekedtem, hogy a színpadot a nézőtérrel egyesítsem.Ha a színész a nézők közé lép, mintegy azt mondja nekik: "Én is egy vagyok közületek, fájdalmam a ti fájdalmatok, örömem a ti örömötök, sorsom a ti sorsotok."

Ezáltal a drámai cselekmény mintegy körülveszi a közönséget, az pedig elmélyed benne és szolidárissá válik a szereplőkkel. Különböző oldalakra fordul, hogy meghallgassa érveiket és azt hiszi, hogy maga is a színpadon van. Ilymódon az egész színházban a kölcsönös együttérzésnek olyan légköre alakul ki, amely minden néző számára könnyebbé teszi azoknak a nemes érzéseknek befogadását.amelyeket a szerző sugallni akart.

Az előbb kifejtett elvek helyességét különösen Shakespeare és Molière darabjain próbáltam ki. Ezeknek a nagy lángelméknek tanításai olyan sokirányuak, hogy szükségképp túlmutatnak a színpad világán és át kell hogy hassák a közönséget is.A Velencei kalmárban a néző a saját bőrén kell, hogy érezze a keresztények és a zsidók közötti konfliktust és egész közelről kell látnia a Fösvényt és az Úrhatnám polgárt, hogy felismerje őket az életben is és arra törekedjék, hogy ne hasonlítson hozzájuk.

Ugyanezeket a rendezői elveket alkalmaztam a modern darabok rendezése közben is, például Francois Porchénak a háború alatt játszott Finette és az ostobák c. allegórikus darabjánál.

A haza iránti kötelességüknek eleget tevő fiatal férfiakat az anyák és a hitvesek felvonulása kisérte, amely a terem mélyéből indult el. A nézőtéren ülő nők távollevő szeretteikre gondoltak. Gondolatban ők is az áldozati oltár felé vonultak és sokan könnyeztek.

Sok néző volt közel a síráshoz akkor is, amikor a nézőtér első soraiban felállított állítólagos ellenséges ka- 36 -