Gassner, John: Válság a színpadon - Korszerű színház 10. (Budapest, 1960)

A modern nem-realista színház konvenciói nem fejlődtek tartós kulturális összefüggéssé. A régebbi korokban a megmutató vagy formalista színház fejlődése megfelelt a kulturális csúcspontok felé irányuló fejlődésnek; igy volt ez a periklészi Athénben,az Erzsébet-kori Angliában és XIV. Lajos Franciaországában. A mi századunk nemrealista színházának útja csak feszültségek, szenvedélyek és reakciók váltakozásának felelt meg. A modern teatralizmus nem volt és talán nem is lehetett szerves stilus. A színház teatralista formája nem természetes módon alakult ki. Tehetséges idealisták, mint Craig és Copeau ás tehetséges opportunisták, mint Reinhardt, találták fel vagy kényszeritették életre, így tehát egyfelől itt volt b túlburjánzó rutinoB realizmus; másfelől a szintén túlburjánzó talajtalan teatraliz-QQ

mus. Nem meglepő, hogy a század közepén Matthew Arnold kellemetlen helyzetébe kerültünk, azaz két világ között vándoroltunk, amelyek közül az egyik halott, a másiknak pedig nincs ereje, hogy megszülessen.

Első pillantásra úgy látszik,nincs kiút ebből a zsákutcából. És mégis, a helyzet egyáltalán nem reménytelen sehol, ahol a színházművész és a drámaíró megfélemlítés és hivatalos ellenőrzés nélkül alkothat. A realizmus,mint századunk szinmüvészetének alapvető formája, éppen azért maradt fenn, mert a teatralizmus állndóan fenyegette és mert a realisták képesek voltak tanulni a teatralistáktól. Végtére is a múlt nagy realistái csak annyiban voltak antiteatralisták, hogy szembenálltak a hamis és problémátlan drámával és az üres színházi iparossággal.

Úgy tetszik,van egy kiút a művészi zsákutcából,amelybe a jelen színháza jutott. A realisták feladata, hogy ellessék a teatralizmus drámai eszközeit, de úgy használják őket, hogy a lényegbeli realizmust mozdítsák elő. Éa ez in-89. Matthew Arnold /1822-1888/ angol költő és kritikus./- A szerk./- 65 -