Ohlopkov, Nyikolaj: A képzeletszerűségről - Korszerű színház 8-9. (Budapest, 1960)
nyújtaniok és megérinteni ezeket az "utakat" s azonnal meggyőződhettek róla, hogy ezek az utacskák nem az életet jelentik, hanem egyszerűen szemfényvesztések. De még kézkinyujtás nélkül egyetlen pillantással is meg lehetett erről győződni: nem kellett volna arra törekednünk, hogy mindent "életszerűen” csináljunk. Nem kellett volna illúziókat teremtenünk, sőt arra törekednünk, hogy "hecsapjuk” a nézőket, hiszen a nézők szivesen használták volna fel képzelőerejüket, ha a színház ezt javasolja nekik és csak könnyebb célzásokat tesz. A néző százszor reálisabbnak látott volna mindent, mint az élet szemfényvesztő utánzása esetén. A filmmel sem állta ki az összehasonlítás próbáját s a színházat sem használtuk ki teljes szépségében és erejében. Mert elhitte ugyan a néző az előtte lejátszódó esemény teljes realitását, amikor például az Összeomlásban Romanovszkij, aki egy kolhozparasztot játszott - színpadi nevén Noszulját - s egyetlen szál alsóban ugrált a színpadról a nézőtérre és ... fürdött. Igenis,fürdött egy elképzelt folyóban, lebukott - befogva orrát és fülét ujjaival bedugva - prüszkölt /hü, de hideg a viz!/ reszketett a hidegtől stb. stb. Romanovszkij olyan művésziesen csinálta mindezt, hogy ő maga is hitt a cselekmény igazában és nem hagyott kétséget affelől, hogy valóban fürdik, hogy a nézők szeme előtt hideg viz van. A nézők el voltak ragadtatva a művész játékától és mindig lelkes tapssal jutalmazták. A nézők örültek annak, hogy megbizták őket: működjenek együtt a színésszel. Hiszen elhitte a néző teljes realitását annak a kozák falunak, amely előtte, hátamögött, körülötte /a szinház falai mellett/ és feje fölött /ahol keskeny ösvény helyezkedett el /terült el, s amelyet csak utalások jeleztek: itt, ahol a vörös térítővel letakart asztal áll s néhány szék, láda és deszka, amely a kolhozis- 97 -