Ohlopkov, Nyikolaj: A képzeletszerűségről - Korszerű színház 8-9. (Budapest, 1960)

Kétségtelen, hogy az utóbbi időben, mióta bővül a szocialista realizmus értelmezése a színházaiéra vonatkozóan, a rendezők, a színészek, a díszlettervezők,a zeneszerzők, és építészek, stb. egyaránt mind jobban érdeklődnek a képzeletszerüség, mint a realizmus szerves alkotóeleme iránt.

Ha megnézzük a különböző alkotói irányzatokat és hajlamokat képviselő különböző színházak előadásait, megállapíthatjuk, hogy egyre többször találkozunk a képzeletszerűség alkalmazásával. S a képzeletszerüség hihetetlenül megnöveli minden előadás művészeti lehetőségeit,,- feltéve, ha a lehető legszorosabban összekapcsolódik a színdarab igazi tartalmát és eszméit feltáró egyetlen módszerrel: a realizmussal.

Ha alkotó módon tanulmányozzuk és felhasználjuk az elmúlt évszázadok realista művészete képzeletszerűségének elemeiből mindazt, ami a legjobb, ami a "legtartósabb", amit a nép jóváhagyott, ha minél több ilyen elemet tárunk fel, ha a színházi képzeletszerüségnek egyre újabb és ujabb oldalait kutatjuk fel, ha az uj elemeket és részecskéket "keresztezzük" a régiekkel,akkor mindezzel gazdagítjuk a színházművészet szféráját, s akkor is a legváltozatosabb lehetőségeket teremtjük meg uj drámairól, rendezői és diszletezési megoldások számára, ha a színdarab témája, eszméje s az események és cselekmények köre a legbonyolultabb. Éppen ez a bonyolultság juttatja sokszor kátyúba a drámaírót és a rendezőt, akik óvakodnak a képzeletszerűség alkalmazásától s nem tudják, hogyan oldják meg a nagy művészeti feladatot anélkül, hogy a színháztól idegen naturalizmushoz vagy a rendkívül kóros formalizmushoz folyamodnának.

A színház gazdag lehetőségeinek nem ismerése vagy e lehetőségektől való "félelem" kiapasztja, korlátozza, sőt esetleg lehetetlenné teszi, hogy a maga teljességében, méreteiben és nagyszerűségében, teli torokból,valóban "szin- 6 -