Ohlopkov, Nyikolaj: A képzeletszerűségről - Korszerű színház 8-9. (Budapest, 1960)

Amikor az ókori tragédiák alkotóira gondolunk, akaratlanul is eszünkbe jutnak Lev Tolsztoj megállapitásai a művész sajátos tulajdonságairól,amelyeknek elválaszthatatlan alkotórésze az a képesség, hogy "a tárgyakat ne olyanoknak lássák, mint amilyenek" hanem többet lássanak, észrevegyenek olyan újat és jellemzőt, amilyent az emberek még nem tapasztaltak. Ebben az értelemben a művészet - alapjában követve az életet - sokkal átfogobbá válik, mint az életből vett közvetlen tény, sokkal nagyobbá és sokkal reálisabbá,mint magának az életnek realitása. S ugyanakkor ez maga az élet, de az Élet, mintegy nagy betűvel.

Mi a titka, hogy olyan megrázó hatást gyakorolnak a nézőkre azok az ógörög tragikus alakok, akikkel a legutóbbi moszkvai színházi seregszemle alkalmával a grúzok ismertettek meg bennünket? Hiszen ez "igazi élet", ezekben hihetőség van, igaz életszerű logika, de megvan itt a magas művészi elképezlés, a szerző költői szándéka, hogy allegória és szimbolizmus nélkül összekapcsolja az életet és az alkotó képzeletet egyetlen egységbe hősei belső világának, cselekedeteiknek, s az őket körülvevő eseményeknek megnövelése nevében.

Mindaz,ami köznapi és megszokott lehetne, sőt amit polgári drámának tarthatnánk, egyetlen epizódnak egy esti lap bűnügyi hirei közül - mindez hatalmas tragédiává változik, amely általános emberi jelentőséget nyer. Hiszen éppen igy változtatta át Shakespeare a katonai anekdotát egy tábornokról, akit becsapott segédtisztje, s aki féltékenységből megfojtotta feleségét - az emberi hiszékenység hatalmas tragédiájává. "Minden drámája - irta Belinszkij Shakespeare-ről - szimbólum,a világ egy része, amelyet a képzelőerő gyújtópontja alá helyeztek, amely bekerült a művészi alkotás szűk keretei közé, s mintegy miniatűrként kerül elénk."

így változtatta Osztrovszkij egy volgamenti polgár- 58 -