Ohlopkov, Nyikolaj: A képzeletszerűségről - Korszerű színház 8-9. (Budapest, 1960)

színészeink és rendezőink, zeneszerzőink, tervezőink és épitészéink milyen igyekezettel, szeretettel és milyen lelkesedéssel emelik a nap felé a művészet drágakő-darabkáit, amelyeket látszólag betemetett az idők pora, hiszen ezeket minden idők és népek gigászi kultúrája teremtette a legősibb koroktól fogva.

Talán a legfontosabb, amit mindig megtanulhatunk a múlt zsenijeitől: az igazán patetikus alak megteremtése. Az ember alakjáé. Az eseményeké. Olyan embereké, amilyeneknek lenniük kell, és amilyenek lehetnek, egy sorban azokkal, amilyenek vannak. Ezeknek a patetikus, emelkedett alakokban benne van maga az élet, de van bennük valami, amit több, mint a puszta, egyszerű, szemmel látható élet, ami több mint egyszerűen életbeli tény - mégpedig az, amit csak bátor és mélységes művészi általánositás, tipizálás, válogatás, átrostálás és költői emelkedettség hozhat létre. így alkotnak olyan művészi alakokat,amelyeknek lendületes belső életük van, nagy szenvedélyeik és érzelmeik, titáni törekvéseik vannak,amelyekben nagy szinészi "feladatok" rejlenek azzal ellentétben, amit többnyire megtalálhatunk a legelső utunkba kerülő ház közvetlen életében, a legelső utunkba kerülő családban, a legelső utunkba kerülő emberben, vagyis azokban, akik nem szereplői a művészetnek.

Bizonyos fokig csak feltételesen tudjuk megnevezni az ilyen életből vett alakokat, mivel ezek általánosítottak és tipizáltak,s ezzel nagyobbá nőnek, mint maga a közvetlen élet.

Az ógörög drámairók megerősítették, fokozták,kiélezték a gondolatok, kívánságok, érzések és szenvedélyek lendületét hőseikben azzal, hogy az embereket egyéni sajátságokkal, az illetőre jellemző vonásokkal, az adott ember sajátos életbenyomásaival, törekvéseivel, szenvedélyeivel és érzelmeivel ábrázolták. Ezek a drámairók ragyogóan oldották meg a sokszorozás feladatát.- 57 -