Ohlopkov, Nyikolaj: A képzeletszerűségről - Korszerű színház 8-9. (Budapest, 1960)

6

Az emberi történet kora hajnalától kezdve, amikor a színházak nézői először egyesültek a gazdag képzelettel - az ókori legendáikkal és hagyományokkal, amelyeket drámai formába öntöttek, amikor Aiszkülosz, Szofoklész, Euripidész zsenije halhatatlanná tette az ókor hőseit,dicsőítette a népet és felvonultatta feje fölé a tragikus sorsot - attól fogva a szinház művészete gyűjtötte és gyűjti ma is homokszemenként, cseppenként mindazt, ami eunek a rendkívüli művészetnek lényegét adja, vagyis a k é p z e - letszerüséget, mint a realizmus elszakíthatatlan részét.

Akár a "hely, idő és cselekmény" problémáját érintjük - amikor teljesen szabadon bántak a cselekmény idejével és helyével egyaránt,- akár a kórus problémáját érintjük, amely a népi gondolatokat, a népi lelkiismeretet vagy a szerző véleményét fejezte ki az ábrázolt eseményekkel kapcsolatban, a kórust, amely tartalmi kapcsolatban volt azzal, akit a szinész ábrázolt, a kórust,amely egész sereg esetben a lehető legaktivabban vett részt a cselekményben.- akár az ógörög színházak előadásaira gondolunk, amelyek nappali fény mellett, szabad ég alatt a városi tereken mutatták be előadásaikat fából készült dobogókon, vagy úgy, hogy a nézőket a hegyoldalakban helyezték el, s olyan hatalmas nézőközönségük volt, amely már magában is népivé, demokratikussá tette a színházat /az archeológusok tanúsága szerint az athéni színházban 27 ezer néző fért el, az arkádiai Megalopolisz várásának színházában pedig 44 ezer ember!/- akár azokat a művészeti eszközöket elemezzük, amelyeknek segítségével az antik drámaírók a tragédiák szerelpőit a köznapi élet, az elemi "életmásolás" és az apró igazságocskák fölé emelték, s e szereplők eszméit és je- 55 -