Ohlopkov, Nyikolaj: A képzeletszerűségről - Korszerű színház 8-9. (Budapest, 1960)

Éljenek és fejlődjenek tovább stílusukat és alkotói irányzatukat fejlesztve azok a színházak, amelyek a tartalmat s az eszméket igyekeznek előtérbe helyezni, s ezért arra törekednek, hogy a szinpadon olyan igazságot mutassanak be, amelyben nemcsak a színészek teremtik meg gondosan az életet, és maradnak hűek a természethez, de hasonlóképen igyekeznek megközelíteni az életet a rendezői művészet, a rendezés, a beállítás, a rendezői "feltételezett körülmények", a díszletek, stb. Én személyesen úgy vélem, hogy ilyen esetekben elveszik a nézőtől azt a nagyszerű lehetőséget, hogy felhasználja saját hatalmas alkotó képzelőerejét.Állitom, hogy a színháznak nem kell mindent előre a néző szájába rágnia,hogy a színházban egy utalás, egy részlet "majdnem" jobban közelebb viszi az előadást a művészi igazsághoz, mint az a törekvés, hogy mindent mindenki helyett kimondjon.

De hiszen a néző nem hagyja ott az olyan előadásokat sem, amelyeknél mindent teljesen kész állapotban találnak elé: itt van maga az élet, teljes megnyilvánulásában és részleteiben! Némelyik néző nemcsak, hogy nem megy el, de élvezi is az előadást - ez tény! - amikor azt látja, milyen reálisan és igazan nyújtja neki a szinház azt, amit nyújt, mindent reálisan mutat meg, és semmit nem titkol el, a legapróbb részleteket sem. Csakhogy a néző ilyenkor nem tudja, hogy megfosztják az egyik legnagyobb élvezettől, attól a lehetőségtől, hogy képzeletével és fantáziájával tévé - kényén, alkotó módon vegyen részt az előadásban.

Bizonyos képzeletszerüség ebben is akad, de persze nem az az igazán képzeletszerü, ami az álklasszikus és a képzeletszerü-esztetizáló színházból öröklődött át. Sajnos, többnyire nincs meg itt az az egészséges, a népi hagyományokból eredő képzeletszerüség sem, amely lényegében véleményem szerint a realista szinház művészetének legfontosabb alkotóeleme. Miért van az, hogy amikor a képzeletszerüségről vitatkozunk,szélesre tárunk minden ajtót az egyik szin- 52 -