Ohlopkov, Nyikolaj: A képzeletszerűségről - Korszerű színház 8-9. (Budapest, 1960)
az operáról és éles ellentmondásba keveredtek az utóbbiak elveivel, mert ahogy mondani szokás, ad abszurdum vitték. Másrészt például azt hihetnők, hogy Meierhold formalista, dekandens, "képzeletszerüség-párti". De itt is fel kell tenni a kérdést,hogy ő, Meierhold akkor hát mivel tudta úgy megfogni Vahtangovot, aki, mint köztudomású, nagyra becsülte a meierholdi rendezést. Nyilvánvaló, hogy Vahtangov Meierhold művészetében sok hibát, helytelent, hamisat tárt fel, de képes volt meglátni azt is, miben volt igazán nagy a rendezői művészetnek ez a nagy szovjet mestere. Kiemelem, hogy szovjet, mert Meierhold épp a szovjet korban harcolt legerélyesebben minden ellentmondása ellen, ha nem győzte is le azokat teljesen. Kiderül, hogy az is előfordulhatja mester elhatározza,hogy az egész előadásban külön kiemeli két, egymást szerető fiatal lény érdekes, romantikus és demokratikus életvonalát -s mindez milyen nagyszerű, zengd, népi lenne, ha az Erdő előadásában úgy sikerült volna megoldani, ahogyan Meierhold elképzelte: a jövőbe, az életbe vezető utat, azt az utat, amelyet Pjotr és Aksz— jusa találkahelyül kijelöltek, s amelyen ez a két lény egymást szorosan átöleleve eltávozik a távolba, a jövőbe,a nagy emberi boldogság felé. Sajnos, Meierhold elképzelését tönkretette a diszlettervező. Az egészből egy csupasz emelvény lett. A diszlettervező itt eltért a népi színház hagyományaitól. Ha pedig a népi szinielőadások képzeletszerüségére gondolunk,mint ahogyan a gyakorlatban erre is törekszünk, ha úgy törődünk a képzeletszerüséggel mint a realista színművészet szerves alkotórészével, úgy az i— lyen képzeletszerüség nem "általában" a néző képzelőerejére és értelemvilágára apellál, még kevésbé az absztrakt, szimbólikus alakokra, hanem a realista kifejezőkészség, a realista tipizálás utján, a színpad teljes- 49 -