Ohlopkov, Nyikolaj: A képzeletszerűségről - Korszerű színház 8-9. (Budapest, 1960)

megértjük legjobb tanítványainak vagy - sok mindenben - követőinek, Vahtangovnak, Eisensteinnek, Gyikijnek, Dovzsenkónak és sok fiatalabb, de nem kevésbé ellentmondásos mesternek - hogy csak Ravenszkiht említsem - sok ellentmondását.

Ma sokszor elég csak annyit mondani: a képzeletezerüség hive a művészetben, s máris fülembe suttogják a sablont: "Tehát dekadens, moderinista, antirealista, formalista."

S ellenkezőleg, elég csak annyit mondani: ez itt a képzeletszerüség ellen harcol, s máris fülembe suttogják a sablont: "Ez igazi realista, sőt, szocrealista, sőt, gyorsírással jegyezte az ö próbáit! övé a jelen és a jövő! Az ő kezében vannak az "aduk”.”

Emlékeznek, hogy végig csak a saját fülemről beszéltem. Lehet, hogy másoknak a füle teljesen mentes az ilyen sablon - susogásoktól.

De ha az ember az életet szemléli,s nem úgy rakosgat, akár egy boltban, ahol polcok szerint lehet osztályozni: itt a petróleum, ott a szappan, itt a kötél, ott a szögek, stb. - akkor mindent sokkal bonyolultabban lát. Emellett - még a vita kedvéért sem ajánlatos doktrinerségbe, betürágásba keveredni. Mindez a művészet veszedelmes ellensége és jelentős fékezője.

Az ember például azt hinné,hogy a Moszkvai Sztanyiszlavszkij és Ryemirovics-Dancsenko Zenei Szinház egyes vezetői a képzeletszerüség kipróbált ellenségei. De mindjárt meg is kell kérdezni: milyen képzeletszerüségé? S mivel helyettesitik ezek a harcosok ezt a képzeletszerüsóget? Mit tesznek helyébe?

S úgy tűnnék, mintha ezek az alkotó gondolkodású művészek, akik a képzeletszerüség ellen harcolnak, akik a fent nevezett színházat vezetik, azt olyan naturalista egyszerűsítésbe, köznapiságba, földhözragadtságba sodorták, hogy ezzel félrelökték tanitóik minden alapvető gondolatát