Ohlopkov, Nyikolaj: A képzeletszerűségről - Korszerű színház 8-9. (Budapest, 1960)

zés a képzeletszerü absztrakcionizmusra épült, s a színész minden ihletét, szellemét és finomságát - akarata és tudása ellenére is - állandóan szétszórta, akár a szél. A színésznek háromszoros erőfeszítésre volt szüksége, hogy újra és újra önmagára irányítsa a nézők figyelmét.

A színpad úgy volt elrendezve, hogy értelmét csak maga a díszlettervező ismerhette. A ruhák szintén. Gielgud sokszor elveszett ezek között az absztrakciók és rejtélyek között, bár mégis megmaradt Gielgudnak.De mennyire akadályozta mindez, hogy teljes művészi nagyságában láthassuk! Az ilyen képzeletszerüségből gúny érződött a néző, a színész és Shakespeare iránt.

Mindezek a '’teatralitások" és "képzeletszerüségek" /különösen a kapitalista országokban/ a XIX. század végének s a mi századunknak hanyatló művészeti irányzatait szolgálták és szolgálják. Az esztétizáló "képzeletszerüség", amely a dekadenciát szolgálja, a realizmus halálos ellensége volt és az is maradt. Ez a képzeletszerüség segit a modernistáknak és más hasonló "istáknak",hogy az embert az illúzió és az absztrakció világába vezessék. Az esztétizáló dekadens képzeletszerüség esetében a néző nem feledkezik meg arról, hogy színésszel áll szemben,s a színész - hogy nézővel.így zajlik a színházban az első látásra "ártatlan" játék.

Ebben az esetben minden világos, de vannak sokkal bonyolultabb jelenségek is,amikor a bennük rejlő belső ellentmondások a dolgok sokkal aprólékosabb és pontosabb, s - talán úgy fogalmaznám meg - az általánosnál sokkal objektívabb elbírálására köteleznek. A megállapításainkat követő viták a bonyolultat gyakran felcserélik az egyszerűvel, a primitiwel. Még ma is előfordul ez a képzeletszerüség legragyogóbb, legvitathatóbb, legellentmondásosabb mesteréről, Vszevolod Emiljevies Meierholdról folytatott megállapítások és viták során.

Sokat megérteni belőle: annyit jelent, hogy utána- V? -