Ohlopkov, Nyikolaj: A képzeletszerűségről - Korszerű színház 8-9. (Budapest, 1960)

huzza, szárnyát szegi, megfosztja a müvet belső pátoszától, eszmeiségétől, szárnyaló politikai célzatosságától.

Sok olyan szovjet színdarabban, amely életünk hősi napjait igyekszik dicsőíteni és méltóképpen megénekelnl, innen ered a tartalom gyakori elszakadása a leegyszerűsített, földhözragadt formától, amelybe a drámaírók s a rendezők /ez esetben mindig" segítségükre sietnek" a színészek is/ "beöltöztetik" ezt a tartalmat.

Régi história ez!

Már akkor is ismert volt, mielőtt a világ meglátta volna a soha nem látott, minden becsületes lelket megrázó eszmei romantikával, ihlettel, lelkesedéssel hatalmas belső forradalmi pátosszal teli uj, szocialista világot.

Nem árt eszébe juttatni a "földhözragadt realizmus" mai híveinek, akik mindent leegyszerűsítenek és köznapivá tesznek, ami csak a kezükbe kerül, egy Dosztojevszkij-idézte példával /bár eléggé régivel/ azt,| hogy a romantikus, legendás tartalom és a "földhözragadt", köznapivá lett forma egyáltalán nem felel meg egymásnak. Az utolsó vacsorából, amely annak idején olyan nagy vihart keltett - Írja Dosztojekvszkij az Író naplójában - alkotója /Nyikolaj Nyikolajevics Ge - N.O./ tökéletes zsánerképet csinált. Nézzük csak meg figyelmesebben: közönséges vita igen közönséges emberek részvételével. Ott ül Krisztus - dehát ez lenne Krisztus? Ez lehet egy nagyon rendes fiatalember, s igen heves vitája van Judással, aki mindjárt feláll, veszi a kabátját,hogy elmenjen följelentést tenni; de nem az a Krisztus ez, akit mi ismerünk. A Mesterhez odafutottak barátai, hogy vigasztalják, de kérdem én: hol van, s hogy kerül ide a kereszténység következő tizenkét évszázada? Hogy lehet, hogy egy ilyen mindennapi vitából, ami Ge ur által vacsorára összegyűjtött mindennapi emberek között robban ki, valamiféle kolosszális kerekedjék. Itt semmi sem világos, itt nincs történelmi igazság; még a zsánerkép igazsága sincs meg, itt minden hamis... Ge ur képén egyszerűen összeve~ 54 -