Ohlopkov, Nyikolaj: A képzeletszerűségről - Korszerű színház 8-9. (Budapest, 1960)

kiderül, hogy sekélyesek, szappanbuborékok, megint másokról pedig, hogy "nagy eszmékben büvelkednek".

M i a legfontosabb?

A színész legfőbb ereje a tartalom.

Hatvan felé jársz már, megőszültél, s még ma is lépten-nyomon kérded: hát ez mi?... és ez mi?... S ha az élet a legbonyolultabb kérdéseket állitja eléd, hát a művészet sem marad el az élettől.

Az ember sokszor igazán kisgyermeknek érzi magát. Kezdetben a felnőttektől kérdeztük, az üzletek felirataira vagy a hirdetőoszlopokra vagy a gömbökkel fölszerelt őstornyokra mutatva, amelyekkel telerakták a forradalom előtti városokat: hát ez mi?...

Aztán már sokkal bonyolultabb és nehezebb kérdésekre kerestük a választ, mígnem a kérdéseket felvető életjelenségek sok esetben oly érthetővé váltak, mint az üzeletek feliratai vagy a tüzfigyelő tornyok.

Majd később újabb jelenségek következtek, még bonyolultabbak, még zavarosabbak, s mi újból feltesszük a kérdést: mi rejlik ebben a jelenségben, ebben a tárgyban, emberben vagy műalkotásban?

Mi izgatta Scsepkint, a nagy színészt, sünikor elég bátor volt haragosan és hevesen megvádolni Gogolt, a szerzőt azzal, hogy misztikusan magyarázza a Revizort?

A legjobb szovjet színészek és rendezők azzal, hogy igyekeznek elsajátítani az élet marxista-leninista értelmezését, és azzal, hogy mindig az öt megillető helyre állítják az alak tartalmát - egyben mély filozófiai és szociális "magvasságot" teremtenek alkotásaikban.

Mindenki emlékszik azokra a csodálatosan mély és sokoldalú alakokra, amelyeket Sesukin filmen és színpadon szerepében formált meg. És milyen mélységesen megértette- 24- -