Ohlopkov, Nyikolaj: A képzeletszerűségről - Korszerű színház 8-9. (Budapest, 1960)

Zavadszkij kitünően meg tudta volna oldani ezt a feladatot,

ha segítségül hívja a képzeletszerüséget.

A festészetnek, a zenének, a szobrászatnak - egyszóval a többi művészetnek - megvan a maguk sokkal pontosabb, bár nem megkövesedett s állandóan megújuló képzeletszerüségi álláspontja, amely e művészetek sajátosságából ered és egyáltalán nem "ássa alá" a realizmust. Ezt már megszokták. Ezt már ismerik. Erről már az egyetemeken is tanítanak. Más dolog ugyanez a színházban.

A különféle művészeti ágakban változó tartalommal folyt és folyik a harc a realizmus és a formalizmus között. De a színházművészetben az efféle harc túlságosan gyakran vezetett ahhoz, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték, hogy a realizmussal ellentétes mindenféle "izmussal" együtt kidobták az igazán népi,realista képzeletszerüséget is. Vagy megfeledkeztek róla, mint Firszről a Cseresznyéskertben.

Ezért jutnak hát még ma is "kátyúba" azok a színházi emberek, akik ugyancsak szűk látókörben szemlélik a színházművészet természetét és sajátosságát.

Hogyan kell ábrázolni például a festészetben a vihart vagy az áradást? Nem minden festőnek van ehhez elegendő tehetsége, nem lehet mindegyikük Ajvazovszkij, de ő, a festő legalább képzeletben tisztán fel tudja idézni azt, amit, mondjuk a nagy Leonardo da Vinci kézirataiban feljegyzett. Olvassák csak el a Hogyan képzeljük el a vihart és valóban, teljes egészében el tudják majd képzelni.

"Hogy egy ilyen vihart jól el tudj képzelni - irja Leonardo -, mindenek előtt széltől sodort, szakadozott, szétszórt felhőket ábrázolj, amelyeket a tengerpartról felkavart föveny úgy követ, mint a füst. A levegőben,más könynyü tárgyakkal együtt gallyak és levelek kavarognak, amelyeket felragadott a dühöngő szél. A fák s a füvek földig hajolnak, gallyaikkal, kicsavarodott, természetes helyzetükből reszkető, remegő leveleikkel együtt sziite meghódolnak a szél előtt.- 9 -