Miller, Arthur: A realizmusról - Korszerű színház 2. (Budapest, 1959)
turgiai szempontból foglalunk le állást, sem helytállóbbnak, sem "reális"-abbnaJc nem tekinthetjük ezt a megállapítást annál a felfogásnál, amely az ember helyzetében azt tekinti döntőnek, hogy milyen hasznos szerepet tölt be az állami vagy egy testületi apparátusban. A dráma akkor sem lesz "reálisabb", ha "kiszabadítja" magát a problémáknak ebből a szorításából akár a romantika és a szabad akarat látványosságának segítségével, akár valamilyen más, uj hősies formulával - ahogyan nem reális az sem, ha a hős bukását úgy mutatjuk be, mint a mindent legyűrő determinizmusnak elkerülhetetlen következményét. A realizmus, akár magasabbrendü, akár szokmányos, semmivel sem többé vagy kevésbé mesterségesen létrehozott valami, mint bármely más forma, - egy fajtája a költői szimbolizálásnak. Egyszerűen csak közelebb áll hozzánk ebben a korban. Mégis, ha arra használják fel, hogy biztonsági szelepül szolgáljon az élet helyes értékelésével szemben, akkor jobb, ha elvetjük magunktól nem törődve semmilyen más meggondolással. sem a költészet, sem felszabadulás nem születhetik abból, ha egyszerűen átrendezzük a fényeket a színpadon, vagy a lakásnak csupán a csontvázát mutatjuk be ahelyett, hogy festett vásznakkal vonnák be a gerend kát,- amint abból sem, ha álarcokkal rejtjük el az emberi arcokat, ritmikus verssé alakítjuk át a beszédet, vagy közönséges, durva részleteket facsarunk ki az élet jelenségeiből. Egy uj költemény a színpadon az összefüggések uj felfogását bontja ki az egyén és a sokaság, a sokaság és a történelem között és hogy ezt megtehesse, ahhoz nagyobb és nem kisebb figyelmet kell szentelni a lét meggyőző, engesztelhetetlen és közönséges feltételeinek, amelyek a mi időnkben, mondhatni: ebben az órában érvényesülnek. Másmódon csak vágyálmaink születnek, amelyek látszólag bármilyen költőiek is, magunk mögött kell hagynunk őket. A dráma, ha méltó korához, tudatosan vagy ösztönszerüen felismeri a legnagyobb és legértékesebb hagyományokat - de azt a határt is, ahol elszakad azoktól. A determinizmus, akár a közgazdaság,akár a psziohoanalizis elméletének törhetetlen szükségszerűségére s ennek zárt körére támaszkodik, tulajdonképpen ellentmondássá válik a drámában - legalább is abban a drámában, amely teljes virágzásban jutott el mihozzánk. A hősnek,- vagy, ha úgy tetszik: a protagonistának eszméje összeférhetetlen az 67 -
