Miller, Arthur: A realizmusról - Korszerű színház 2. (Budapest, 1959)

hogy öntudatosan megérthessed." Ezeknek a daraboknak mindegyikét ha változó mértékben is, de azzal a meggyőződéssel kezdtem irai, hogy az valamely olyan igazságot fog leleplezni, amelyet mindezidáig nem ismertek fel Igazságnak. A közönségről az a felfogásom, hogy olyan mint a tömeg, melynek minden tagja magával hurcol Ja azt, anit félelemnek, reménynek vagy előítéletnek gondol és amiről azt hiszi, hogy csak benne rejtőzik és elszigeteli őt az emberiségtől. Ebben az értelemben azután a színmű legalább azt a feladatot nyeri, hogy felfedezi őt önmaga előtt úgy, hogy bátorsága legyen azokhoz közeledni, akikkel való közösségének tudatára ébredt. Már ezért is komoly dolognak tartom a színházat, olyannak, amely az embert emberibbé teezi - vagy teheti éa megszabadíthatja magányosságából."

Ebben a fejezetben Miller meggyőzően bizonyltja, hogy nem a drámairó szubjektív "uj eszméje" hat, hanem csak az olyan eszme, amely - ha még kicsiny csirában ia - de "a levegőben van", a társadalmi tudatban. Ezt azárt fontos hangsúlyozni, mert mig a nyugateurópai avantgarde dekadena Írói - Ionesco, Beokett - a társadalomtól független Írói magatartást hirdeti, Miller a drámaírónak a társadalommal való szoros összefüggéséről tesz tanúságot.- 14