Ohlopkov, Nyikolaj: Dráma és játéktér - Korszerű színház 1. (Budapest, 1959)
hősöket is belső lepel, hamis pátosz, keresettség, deklamálás, színpadiasság és álkalsssikusság nélkül játsszák el. E- mellett az alakításnak nem szabad köznapinak, leegyszerűsítettnek, "egyszerűnek" lennie. Az ilyen "egyszerűség" roszszabb a rablásnál és sajnos, nagyon tetszik sok színésznek, akik úgy gondolják, hogy azzal 3csepkin nagyszerű hagyatékát teljesitik: "szinpadiatlannak lenni a színházban." Ezek a színészek megfeledkeznek róla, hogy Sztanyiszlavszkij szerint vannak heves, vad, tüzes belső ritmusok: lo,ll,Í2! Ezek a színészek az "élethüség" nevében még akkor is a halál mesgyéjéről visszatérő betegek második, harmadik ritmusával élnek, amikor Desdemonát fojtogatják, kolostorba űzik Opheliájukat, vagy hintót rendelnek e szavakkal: "El Moszkvából!..." A színésznek meg kell tanulnia, hogy szenvedélyesen éljen a színpadon. Nem lehet a sápkór és a tökéletes vérszegénység állapotéban létrehozni a művészet érző alakjait. A színésznek "lángra kell lobbantania a dobogót" monológjaival, s meg kell sebeznie partnereit szemének tüzével. Ma egyébként már csak a túlságosan lelkiismeretes színészek fordítják el szerelmi vallomás közben üres, érzéketlen tekintetűket partnernőikről, a többiek még ezt sem teszik meg, hanem egyenesen a szeme közé néznek üres, kifejezéstelen, színtelen "meduza"-pillantással. Vagy olyasféle értelmetlen és mesterségesen zaklatott tekintettel, hogy az ember nem biztos benne: ez a színész már berúgott vagy még nem rúgott be. Nagyon régóta kellenek már magasfeszültségben izzó, ihletett müvek, amelyekben ott zajlik Beeothoven,Wagner, Muszorgszkij temperamentuma, amelyeknek páthoszát a néptömegek és egyes hősök hősies törekvései adják. Elvetettük már az "eszmék szócsöveit", az "eszmék hordozóit". A színészeknek itt, a hatalmas teremben, öt-tizezer néző előtt is a mai hősök eleven, bonyolult alakjait kell megteremteniük. Ne feledjük azonban, mit mondott Gorkij a hős valódi és hamis bonyolultságáról. Emlékezzünk Engels