Hacks, Peter: Múzsák. Négy jelenet - Drámák baráti országokból 14. (Budapest, 1983)
/HIEMER/ kintélyes menüt óhajtunk öt fogással, amelyek között feltétlen szerepeljen a békacomb. HOYER: Jó, jó. RIEMER: Megértette, amit a békacombról mondtam? HOYER: Csinálok egy jó zaftos tirticombot, azzal mindenki meg lesz elégedve. RIEMER: Őrizkedjék attól,, Hoyerná asszony, hogy felboszszantson bennünket.. HOYER: Meg kell mondanom, hogy amikor igy a háta mögött fonja össze a karját és sajátmagáról többesszámban beszél1, hát egy cseppet sem emlékeztet a tanácsos urra. Nincs magának ahhoz se elég széles melle, doktorkám, se elég sok pénze. RIEMER: Maga igazán nem úgy viselkedik,, mint akinek már régen felmondtak! HOYER: Márhogy nekem felmondtak? Hol van az még! RIEMER: Pedig ez az igazság. HOYER: Ugyan, hogy is boldogulna a tanácsos ur nélkülem? Ki rakná bele az ágyába a forró téglát? És amikor rájön az, hogy ki kell beszélnie magát, akkor vajon ki hallgatná végig? RIEMER: Figyelmeztetem magát valamire, Hoyer. Ne tartsa magát nélkülözhetetlennek. HOYER: Én, nélkülözhetetlen? Ugyan kérem. Bármilyen uj: nő ugyanolyan rosszul megcsinálná, mint én. Az egészben csak az a művészet, hogy az ember ne feszítse túl a hurt, nehogy az uraság vegye magának a fáradságot és hozzászokjék egy másikhoz, aki ugyanolyan rosszul csinálja, mint én. Az uraságok nem szeretnek senkit elbocsátani; hát mit gondol, maga miért van még itt? Ugy-e, most tátva marad a szája. Nekem a Vulpius marazell mondott fel, s olyan bolond már csak nem lesz az ur, hogy az ő szeszélyeinek engedjen. És ha mégis szóba hozná a dolgot, akkor majd kérdek tőle valamit a humorisztikus műveltséggel kapcsolatban,
