Hacks, Peter: Múzsák. Négy jelenet - Drámák baráti országokból 14. (Budapest, 1983)

/SCHMECKEBIER/ sötét ágak közt nyugovóra térnek. Az utolsó szerelmespár ia visszavonul. Minden perccel a remény egy újabb darabkája tiinik el, kiürül egy szív - és hány perce van egy negyedórának, egy órának, egy éjszakának! Ez az elképzelés azóta is kinoz, soha nem tudtam elfelejteni.

PFITZNER} Mennyit szenvedett miattam.

SCHMECKEBIER : Nem, maga ezt túlságosan nagylelkűen látja.

PFITZNER: Átélek minden másodpercet. Maga ott ül a pádon,

tele boldog előérzettel. Aztán nyugtalanná válik, ide-oda bolyong a kavicsos utakon. A fáradtság visszaviszi a pádhoz, de nem mer elaludni: hiszen én még mindig megjelenhetek, s attól fél, hogy elszalaszt...

SCHMECKEBIER} Én magát? Maga engem.

PFITZNER: De hiszen maga az, aki várakozik.

SCHMECKEBIER: Maga várakozik, Pfitzner. - Arra céloz, hogy

maga sem jött el?

PFITZNER} Mi az, hogy én sem? Hát maga cserben hagyott?

Elmulasztani egy ilyen döntő fontosságú találkozást, de hiszen ez szánalmas dolog! Csalódtam magában, Schmeckebier, ezt mégiscsak meg kell mondanom.

/Rimsky belép./

RIMSKY: Pfitzner elvtárs, a miniszter az asztalunkhoz

ült. Mindnyájunkkal személyesen fog koccintani a kétezredik év tiszteletére. Mozgás, siessen; ez az alkalom ezer évig nem tér vissza. /Elindul, visazajön./ Húsz pfennig. /El./

PFITZNER: Várjon, Rimsky, megyek magával. - Hát igen, jó-asszony.

SCHMECKEHIER: Igen, professzor ur.

PFITZNER: Schmeckebier, mi mégiscsak fiatalok maradtunk.

Manapság fiatal az ember, amig csak él, és a doktor azt mondja, száz évig is elélhetek. A főétkezés után újabban szunyókálok egyet, de e-66