Saeger, Uwe: Elrepülni - Drámák baráti országokból 12. (Budapest, 1987)

MONIKA — Minden jót, Herbert! Sok szerencsét Kanadában!

STEFFI — Menj, Herbert, menj! Vissza ne fordulj! Egy szót se többé! Menj! (Még nem képes a láncot kiakasztani.)

MÓNIKA - Miért gyűlölöd ennyire? Teneked mit vétett? Hiszen csak... STEFFI — Ebben soha nem is kételkedtem. De épp ezért nem ment.

— Nincs már itt?

(Ekkor a lánc leesik.)

(Hangok, amelyek Herbert végső búcsúját kommentálják.)

II. ASSZONY - Én mondom magának, ez végleg lelécelt.

I. ASSZONY — Igazán nincs rászorulva, hogy pont a Löfflernénél kössön ki. ANYA — Hiába szövegelt az asszony, hogy már negyven éves — hol van ez még attól... Egyébként azt mesélik, a Löffler fiúval is történt valami. I. ASSZONY - Baleset?

ANYA - Nem. Valami rendőrségi ügy.

I. ASSZONY - A Löfflerné azt képzelte, hogy ő is leléphet a hapsival. Ezek mind azt képzelik, hogy az ilyenek majd kitárják előttük a világot. Nekem senki se akarja bemesélni, hogy nem így volt.

(A házaspár az ablaknál.)

FELESÉG - Na, a fehér Mercit is most láttuk utoljára.

FÉRJ - Nekem aztán tökmindegy.

FELESÉG — De a Löfflerné, az mellre szívta.

FÉRJ — Nekem sose volt a zsánerem.

FELESÉG — Nem gondolod, hogy kicsit törődnünk kéne vele?

FÉRJ - Mit beszélsz?

FELESÉG - Hát már nem emlékszel? Azelőtt néha még a gyerekekre is vigyáztunk. Hiszen az anyjuk olyan magas beosztásban volt!

FÉRJ — Hol van már a tavalyi hó!

FELESÉG — Te, én azért ma este átnézek hozzá.

17. kép

(STEFAN és TINA útközben. Menekülnek.

Egy magányos kéményhez érnek, amely magasan a környék fölé emelkedik.)

STEFAN - Azt akartam... Csak látni akartalak. Látni. Megérinteni. Utána visszamegyek. Hát megbocsátasz nekem? Ó, te! Milyen jó meleg vagy, milyen puha. Mióta vagy te ilyen?

47