Saeger, Uwe: Elrepülni - Drámák baráti országokból 12. (Budapest, 1987)
STEFAN — Milyen tiszta, milyen szép üzemet építettek. Úgy áll ott, mintha beleszületett volna ebbe a tájba. — És ez az, ami számít. Ez a siker. Mit számítanak itt az egyéni sorsok. HERBERT — Ha legalább már nagyjából ismerném a helyszínt, a terepet, a talajviszonyokat... / MONIKA — Milyen üresnek érzi magát az ember, ha így elárulták. Úgy érzi, mintha soha nem is szerették volna. STEFAN — Valaha ezt úgy nevezték: perspektíva, jövő, boldogság. Pedig az egész csak sanda pillantásokra épül, és lózungokkal álcázzák. — Fel kéne emelkedni. Elszakadni mindentől. Csak egyetlenegyszer. Az éjszaka hangjai némán beszélnek. Minden ablak mögött nyugalom. Minden ablak mögött... Minden ablak mögött... És élet. Talán... 15. kép A keddi nap. MONIKA, HERBERT. ALBERT, tréningruhában. ALBERT — Énnálam csak akkor járt, közvetlenül utána. Vasárnap este. A mai edzésre már számítottam rá. Nagyon fog nekünk hiányozni jövő vasárnap. Feltétlen szükségünk van arra az egy pontra. Őnélküle pedig alig van rá reményünk. - De ha most mégis eljönne... ahogy a dolgok most állnak — azt ugyebár jelentenem kéne, nem igaz? MONIKA — Amennyiben mégis... Akkor, nagyon kérem, értesítsen engem! Engem legelsőnek! Beszélni szeretnék vele, muszáj vele beszélnem, még mielőtt... Hozzá kell szoknia, hogy megértse a dolgokat... ALBERT - Na de hát Stefan ez idő szerint., úgy értem, őt most keresi a rendőrség! MONIKA — Beszélnem kell vele. Én vagyok az anyja. ALBERT — Én tudom, hogy kegyed kicsoda. MONIKA — Hát magának nincsenek gyerekei? ALBERT — Az én gyerekeimet sose fogom ilyen helyzetbe hozni. MONIKA - Miről beszél? HERBERT — Nagyon jól tudod, mire gondol. MONIKA — Ő mondja meg, hogy mire gondol. Én ezt nem tűröm el tovább. Tudni akarom, ki mire célozgat. Nem akarok többé így... mintha kiskorú lennék, aki mindent másodkézből kap. HERBERT - Ugyan hagyd már! 45
