Saeger, Uwe: Elrepülni - Drámák baráti országokból 12. (Budapest, 1987)
MONIKA - Mondja meg, mire gondol. Mit vet a szememre. - Talán azt, hogy élek, vagy hogy így élek? - De hát hogyan élek én, amiért maga nekem szemrehányást tehet? ALBERT — Ha a fiú netán hozzám jönne, tudni fogom a kötelességem. — De remélem, nem jön. MONIKA — Úgyse érti meg, de én irigylem magát. ALBERT - Nincs több mondanivalóm, asszonyom. MONIKA — Annyira irigylem, hogy szégyellem magam. Hogyan is remélhettem, hogy... ALBERT — De hát én megpróbáltam... Először énhozzám jött. És én végighallgattam, meg tanácsokat adtam neki. És ő meg is fogadta. — Jártam a kis barátnőjénél is, azoknál az embereknél... — Kezességet vállaltam volna érte, az egész csapattal együtt... Hát mi kell még? Ne tessék éntőlem törvénytelen dolgokat kérni. — Azt mégse hagyhatom, hogy belerángassanak valamibe. 16. kép MONIKA és HERBERT visszajönnek az ajtóig - de azt belülről lánc zárja el. STEFFI pedig ismét ott ül az ablakánál, és láthatóan semmiről nem vesz tudomást. És MONIKA nem érti az egészet. MONIKA — Steffi! Hallasz engem? Steffi! (Herberthez) Érted te ezt? HERBERT - Én értem. MONIKA - Steffi, hallasz engem? STEFFI — Elég hangosan ordítasz. MONIKA — Steffi, mit jelentsen ez? Stefant keressük, tudod nagyon jól. Engedj be, de azonnal! — Nem hagyhatsz így ácsorogni az ajtó előtt! — Ezt nem szabad, Steffi! Az anyád vagyok. — Úristen, Steffi, meg fogsz ölni engem. Hát mit vétettem én neked? STEFFI - Küldd el ezt az embert. MONIKA — Ehhez nincs jogod, Steffi. Herbert mindig jó volt hozzád, olyan, mint... STEFFI — Ez igaz, sőt, néha jobb is volt talán, mint egy apa. De most küldd el őt, kérlek. (És HERBERT már megy is, lassan, de mégsem leplezhető: ez a búcsú végleges.) 46
