Saeger, Uwe: Elrepülni - Drámák baráti országokból 12. (Budapest, 1987)
10. kép (MONIKA és HERBERT) HERBERT — Tudom én, hogy sok neked ez az egész, de előbb vagy utóbb úgyis meg kellett volna, hogy mondjam. — Tudod, hogy nem szoktam... MÓNIKA - És ezt csak így megtehetik veled? Tegnap még négy hónapról beszéltél! HERBERT — Természetesen megkérdeztek engem is. MONIKA — Szóval — te — dönthettél? HERBERT - Nem közvetlenül. Végső soron én is csak alkalmazott vagyok, engem is köt a szerződés. MONIKA — De mondhattál volna nemet is? HERBERT — Nem vagyok pótolhatatlan, Monika. Ha nem én, megkapja más a munkát. És a munka nagyon jó. És ősszel úgyis mindenképpen... Meg különben is, hiszen tudod: már az elején, mikor kettőnk között ez - kialakult, már akkor elmondtam, hogy mindig is Kanadába akartam menni. — Hiszen ezt én megmondtam neked, Monika! MONIKA — Hát persze. Hiszen te nem szoktál... HERBERT — Hát akkor most nem mondhatom, hogy meggondoltam magam. Elvégre ők is tudják, hogy ez volt a vágyam. Nálunk is vannak kérdőívek. És akkor a végén még azt gondolnák, hogy csak azért, mert... hiszen érted már! MONIKA — Hogy elszalasztasz egy ilyen ragyogó lehetőséget, csak mert rád akaszkodott valami olcsó, hervadt keleti ribanc. HERBERT — Monika, én szakember vagyok. Szerződésem van. MONIKA - Szóval mikor? HERBERT - Gondolhatod, nekem se könnyű, így máról holnapra... MONIKA — Szóval holnap. HERBERT — Ugyan, ez csak olyan szólásmondás volt. MONIKA — Hát akkor mondd meg végre, mikor! HERBERT — Pénteken. Hiszen még rendbe kell szednem az iratokat az átadáshoz. — Mit mondjak, nemigen fűlik a fogam az ilyen papirosmunkához. MONIKA — Más szóval, minden percre szükséged lesz. Már... már kezded a rugalmas elszakadást. HERBERT — Észnél kell lennünk, Monika. MONIKA - De hát én, Herbert... én... Hiszen én szeretlek. Vagy ez nevetségesen hangzik egy ilyen öreg spiné szájából? 37
