Radzinszkij, Edvard: Néró és Seneca korának színháza - Drámák baráti országokból 11. (Budapest, 1983)

Éjszaka. Róma. Cirkusz nézőterének homályba vesző hosszú lépcsője. A reszkető fáklyafényben, a lépcső előtt magas kereszt, mellette hatalmas hordó.

A hordóban egy Öregember ül, nyugtalanul hol felbukkan, hol eltűnik hosszú ősz haja, magas homloka és szeme. Hátát a hordónak vetve, hanyag tartásban ül a földön egy egészen fiatal, varázslatosan vonzó teremtés: kócos, dus haj, nagy szemek, törékeny, fiús alkat. Afféle fura Ámor.

Távolabb egy másik ifjú áll - ez valamivel idősebb - , hófehér tógában, pompás fején aranykoszoruval. A kezében korbács. Tökéletes Apolló. Csak éppen "Korbácsos Apolló,,• Csikorogva fölemelkedik egy rács, s a föld alól előtűnik egy gyönyörű lány. Szakadt, könnyű leple Venus-alakot takar. Kissé támolyogva lép elő, mint az a bizonyos istennő a tenger habjaiból, s a mélyből egy láthatatlan tömeg durva, ijesztő üvöltése, női sikoly, hahota és kiabálás tör fel a nyomában.

Ez a felbukkanó "Venus”, mintha kimerült volna a születéstől, lefekszik a földre, fejjel Ámor felé, s néma, kecses szobor párt alkotnak.

Csend. Egy idő múlva "Apolló" megpillant valakit a nézőtér homályában. Csattan a korbácsa, s a csattanásra azonnal megjelenik egy öregember római szenátori tógában. "Apolló" ismét felemeli a korbácsát, s az öreg szenátor tüstént furcsa hangot hallat, amely a nyerítéshez hasonlit. Ismét csend.

Csak a tömeg üvöltése hallatszik a mélyből. A csendben hirtelen felhangzik "Ámor" csengő nevetése. Mint valami dalhoz, csatlakozik a nevetéshez "Apolló", majd a fekvő "Venus" is. Hosszan nevetnek, halkan, megbüvölten, mint három gyönyörű, fiatal istenség.

Nevetésük azonban egycsapásra megszakad, amikor fáklyás rabszolga kíséretében megjelenik egy másik öregember: délceg, méltóságteljes, büszke.

"Apolló" megpillantja, tárt karokkal elébe fut, megöleli. Szokatlan, féktelen ölelés ez. Mintha meg akarná fojtani az érkezőt. És nagy hévvel szól hozzá, majdhogynem kiabál: - Seneca! Tanítóm! Seneca!

3