Radzinszkij, Edvard: Néró és Seneca korának színháza - Drámák baráti országokból 11. (Budapest, 1983)

(NÉRÓ) retnék is tanácsot kérni tőled, tanítóm. Tudod,

Pasziphaé szerepére könnyű volt alkalmas személyt találni, ezer ilyen akad Rómában... De kire bízzuk Prométheusz szerepét? Először a halálraítéltek közül akartam választani. De mindjárt el is vetettem az ötletet. Nem volna igazi hatása! Hiszen valamikor én is megpróbálkoztam Prométheusz szerepével. Igaz, csak színpadon. Emlékszem, magas kothurnuszt húztam a lábamra, hogy mindenkinél magasabbnak lássanak. És akkor Mnester... de nagy színész volt, egek...

Ó, szegény Mnester... Szóval ez a Mnester azt mondja nekem: "Prométheusz nem magas volt, hanem nagy." Nagyság: ez a dolog nyitja. Tudod, nemcsak arról van szó, hogy ezrek szeme láttára kell tűrni a kinzást, de közben istenként kell viselkedni, vagyis bátran kell tűrni, méltósággal... Ki volna erre alkalmas? (nyomatékosan) Mi a véleményed, Seneca? (Mielőtt Seneca válaszolhatna) Az ám, az istenekről jut eszembe... Egészen megfeledkeztem a Nerónia legfontosabb élőképéről. Ez az lesz, amikor az arénában megjelenik a földi isten: Én... Persze tetőtől talpig aranyban, bíborban. A többi aztán már a szokásos módon zajlik: a római tribunusok szivük minden melegével üdvözlik császárukat, a szenátusi szabályzat előírása szerint, (megsuhintja a korbácsot)

SZENÁTOR-LÓ Amikor a császár belép a cirkuszba, az első lelátóról hatvanszor felhangzik a kiáltás: "Császár, az istenek óvjanak meg számunkra." (Szünet nélkül ismételgeti)

NÉRÓ Elég... elég! Folytasd, Cicero.

25