Petrusevszkaja, Ljudmila: A huszadik század dalai. Egyfelvonásosok - Drámák baráti országokból 9. (Budapest, 1987)

Ketten a pamlagon. Au nagy figyelemmel hallgatja Julját.

JULJA — Különben unalmas hely, honvágya támad az embernek. Mindent sötét színben lát. Akkor el kell menni Andstrembe.

AU — Értem, tudom, mi az.

JULJA — Elmégy Andstrembe, kiválasztasz két mairó fotelt, hogy senki ne ülhessen melléd, ne akaszkodhasson rád. Szörnyű dolgokat mesélnek.

AU — Értem, szóval tolakodó népség.

JULJA — Egyszerűen nem lehet tőlük szabadulni. Világos?

AU — Mi az hogy.

JULJA — Mikor hazaérkezünk, egyszeriben megkönnyebbül a lelkem. Persze itt is folyton megszólítanak. Kisasszony így, kisasszony úgy. A nőket meg végképp nem lehet levakarni. „Hol vette, asszonyom - példának okáért —, ezt a táskát." Azt hiszik, másnak sincs jobb dolga, mint kilógó nyelvvel hajkurászni a divatos cuccokat. Én például köpök rá. Dugig vannak tömve a bőröndjeim holmival. Csak ülsz Andstremben, s ha nem vigyázol, melléd telepednek, s rögtön rád akarnak tukmálni pulákat és metvicákat.

AU — A pula az olyan kötött, nem?

JULJA — Nem, pulát, metvicát meg gabriót. Ártalmatlan dolognak tűnik, de ha egyszer rászoksz, elvesztél. Minket előre figyelmeztettek: semmi pula! Vigyázni kell, különösen a metvicával.

AU — A metvica milyen színű?

JULJA — Mindig áttetsző, alig lehet észrevenni.

AU — Jaj, tudom már, gyönyörű. Egy ismerősöm hozott ilyet nemrég. Csak negyven fokon szabad vasalni, és kézzel nem ajánlatos mosni.

JULJA — Hogy jön ide a mosás? Ez egy tabletta. Met-vi-ca. Még nem hallottál róla?

AU — Kábítószer?

JULJA — Dehogy kábítószer! Nem kábítószer, hanem beszkájt. Beszkájt.

AU — Beszkájt, hogyne, várjon csak...

61