Petrusevszkaja, Ljudmila: A huszadik század dalai. Egyfelvonásosok - Drámák baráti országokból 9. (Budapest, 1987)
(M.) kém járt a fejadag, a Farkas elküldte az igazolólapját, nem volt akármi, alezredesi rangig vitte. A gyerekeim negyvenben születtek, ikrek, egészen aprócskák, betegesek, folyton hasmenésük van meg hánynak. Én akkoriban egészségügyi intézmények és gyerekbázisok létesítésében segédkeztem, tehervagonokban vittek a szolgálati helyünkre, a gyerekeket otthon kellett hagynom a dadussal, el tudja képzelni? Álmomban néha kísértenek, mert már rég nincsenek az élők sorában, elpusztultak szegények a kórházban, oda kellett adni őket. Én folyton úton vagyok, őket meg elviszi a bélkór. Egy szekeret küldtek értem, talán a szomszéd Mása, az fuvarozott haza. Hát bevezet ez a Mása a lakásba, én meg nézem, üres a ház. Nincs senki, a dadust mintha a föld nyelte volna el. Üvöltök, hogy a gyerekkórházba, ott meg már jöttek is elibém a holttestekkel, kis lila csibéimmel. Na, olyan botrányt rendeztem, hogy kő kövön nem maradt, mindet a bíróság elé vitték, és még feljebb is. Valami hihetetlen tolvajlás ment az adagokkal a gyerekkórházban. Az összes gyerek bélbajos, nem szopik, nem eszik, azok meg örvendeznek, cipelik haza a megmaradt élelmet. Aztán. Faggattak, melyik volt az enyém, kisfiú, kislány, hogy hívják, én pedig mindent elfelejtettem, egy hang nem jön ki a torkomon, csak bömbölök. A kórteremben tértem aztán magamhoz, tizen feküdtünk ott, átaludtam az egész bírósági tárgyalást, a kártevő doktorok és kisegítő személyzet ügyét. Egy ápolónő később elmesélte, hogyan lehet megmenteni a gyereket, ha emésztési zavarban szenved: tiszta tejszínt kell a fogai közt átcsurgatni. Némelyik így is meghal, még fogak nélkül. Miért néz így rám, azt hiszi, őrült vagyok? Hisz én szültem is, volt két kis gyerekem. Amit az előbb meséltem, az később történt, visszafejlődő terhesség, egyszerűen megállt a súlygyarapodás és kész, a has elkezdett lappadni. Rohangálok egyik orvostól a másikig, befektetnek a kórházba, aztán közük, hogy reménytelen, nem mozognak a magzatok, egy ikerpár, megnézték röntgennel. Hátén most már mihez kezdjek? Meg kell várnia a szülést, akkor kijön a két kis múmia, mert mumifikálódnak, még a maga hasában. Mit tehettem volna? Nem maradt más, mint várni. Meghallgatnak, kopogtatnak - nincs szívhang, én meg napról napra aszok össze. Kinek siránkoztam volna, ha nem a férjemnek, pedig azt nem szabad, kutyának, férjnek ne add ki magad egészen, ezt a közmondást az asszonyok verték a fejembe, de akkor nem tudtam, és csak panaszkodtam. Mindent elmeséltem neki, de ezzel vége is lett, sose láttam többet, be se jött a kórházba, a háborúban meg 36
