Petrusevszkaja, Ljudmila: A huszadik század dalai. Egyfelvonásosok - Drámák baráti országokból 9. (Budapest, 1987)

A színpadon lépcsőház látható. Ajtók. A liftből kilép JURA, SZLÁ VA és GÁLJA. Mindhármukon kabát és sapka.

JURA - Merre?

GÁLJA — Jobbra. (Néhányszor csönget.) A társbérlőnőm nincs idehaza. JURA — Ez jó hír.

GÁ LJA újra csönget, fülel.

JURA — Párnázott ajtó. Legalább egy tízesébe kerülhetett.

GÁLJA - Miért nem mindjárt húszba? (Csönget.) De akkor is így döntöttünk a társbérlőnőmmel. Huzatos és zajos a lépcsőház.

JURA — Magának ingyen is megcsinálnám. A szép szeméért.

GÁLJA — A szép szememért még drágább lenne.

JURA — A pénznél nem drágább.

GÁLJA — De igen!

JURA — Ugyan miért? Miért lenne magának drágább, énnekem meg nem?

Éppen hogy nekem lenne drágább. Egész nap az ajtóval pepecselni! GÁLJA — (csönget) Akkor is nekem lenne drágább.

A színpad fölött élesen hallatszik a csengő hangja.

JURA — Furcsa egy szerzet maga. Magának éppúgy kell ez az egész, mint nekem. Tiszta lapokkal játszunk, nem igaz?

GÁLJA - Tegyük fel.

JURA — Akkor el kell ismernie, hogy ugyanúgy szüksége van erre a dologra, mint nekem. Csak nem fogja itt tenni az eszét?

GÁLJA — És ha mégis? (A táskájában turkál.)

JURA - Ugyanazt akarja, amit én. Én meg ugyanazt, amit maga. Egyformák vagyunk. Én magát nem bántom, maga se bántson engem.

GÁLJA még egyszer csöngetés újra a táskájában matat.

JURA — Miért hazudtuk azt, hogy egyvalaki lesz ott a megállóban, világos kabátban, a kezében tortával? Mert a barátommal szemügyre akartuk venni, és ha nem tetszik nekünk, hát szép csendben felülünk a buszra, és felszívódunk. Nem akartuk megsérteni, és az időt se akartuk húzni. Világos nem? De megfelelőnek találtuk, így aztán maradtunk.

17