Lubienski, Tomasz: A parancsnok halála - Drámák baráti országokból 5. (Budapest, 1986)
DON - Úgyis rájönnek, egy részük legalábbis, hogy mi van itt, tökéletesen megsemmisültek. LEPPO - Nem baj. DON — Inkább a botot választod? LEPPO — Inkább elmennék innen.de hiába. DON - Nem érdemes? LEPPO - Nem szabad. DON - Nekem? LEPPO - Nekünk. DON — Az én dolgom. LEPPO — Nem csak. DON — Ah, sokra tartasz. LEPPO — Úgy lehet mondani: azt mondom, amit tudok. DON — És én? Az a két szó túl sok volt? LEPPO — Túl hangos és túl egyértelmű. DON - Ezek az emberek! Micsoda színvonal, ah, egész belefáradtam. Alkalomadtán fojts meg álmomban. A te érdeked is. Legalább háromszáz nap bünbocsánat. És hozzá még biztos valami kis földi alamizsna is üti a markod. LEPPO — Én soha, én mindenkor az ön parancsára, bebizonyítom, rendelkezzék velem. DON - No, most egy kicsit megnyugtattál. Vagyis fenéken billenthetlek, mind hajdan? De minek, mikor alapjában véve nagyon kedvellek téged meg azt a becsületes, de undorító természetedet. LEPPO — Azt tesz, amit akar. DON - Mit akarhatok én tőled. Tudom, hogy várnunk kell, amíg visszahívnak. Meg kell győződniük róla, hogy a Parancsnok el van intézve. Ah, jól jönne néhány környékbeli ismeretlen lány, szerezz virágot, bort, gondoskodj zenéről. LEPPO — Olyan — tudom is én milyen érzésem van. DON - Lehet, hogy utoljára. (Don és Leppo tovább beszélgetnek. A város széle. Szakadék. Naplemente.) LEPPO — Őszintén szólva, vagyis tisztelettel, miről van szó? 45
