Salló Szilárd (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 11-12. (Csíkszereda, 2016)
Néprajz - Kicsi Noémi: „No, ez volt az élet történelem, ami így belevitt a kántorságba”
Ö saját magát nyugodt embernek tartja, s az élettapasztalat is megtanította őt arra, hogy főleg, mikor sok munkája volt, akkor ne izgassa fel magát, mert csak ront a helyzeten. Életvezetési stratégiája az volt, hogy nyugodtan, önuralommal, beleéléssel, önmeggyőzéssel próbálja megélni az életet. „ Tudja az ember lohászni 59 is magát, hogy izgalomba hozza, s szeszélyeskedik, hogy nem to- porzékol, ha úgy sem ér vele semmit. De ha meg tudja magát győzni, hogy izélni, akkor tudja magát sarkallni, valahogy olyan helyzetbe hozni, hogy nyugodtabban is tudja azt megtanulni, megmagyarázni, beleélni magát abba, amit olyan nehéznek, olyan megerőltetőnek képzelt. ” Elbeszélésében jelen van párhuzamosan a tárgyszerű közlés, nem is a saját, hanem inkább a kollektív panasz, mikor arról beszél, hogy sem az egyházi élettel, sem a kántorsággal nincs megelégedve. A saját betegségét is nem panaszként fogalmazza meg, csak mint a tevékenységben való akadályoztatást. Ugyanakkor megjelennek önheroizáló pillanatok is, amikor megszökik a katonaság elől, vagy képes beletanulni a méhészkedésbe a családja érdekében, a plusszkereseti forrásokat is megtalálja, s a különböző búcsúztatók írásakor minden energiáját, versköltői tehetségét belefekteti a hozzátartozók megelégedéséért. Összefoglalás A. M. élettörténete egy olyan státustörténet, mely a 19. századi kántori pálya egy sajátos esete. Tipikusnak csak olyan értelemben mondható, hogy a kántortanítók közül egyesek maradtak a kántorságnál, egy másik része inkább a tanügyet választotta. Azért ellenben nem tipikus, hogy egy helyben nem kántorkodott ilyen hosszú időn át egy kántor sem, viszont mindent sűrít, ami a kántorokkal megtörténhetett az elmúlt század során. A. M. életét végigkísérték a múlt század nagy történelmi változásai, mint az első bécsi döntés utáni tanügyi reform - elemi iskolában románul tanultak, s ezt a későbbiekben a gimnáziumi évek alatt elég keservesen meg is szenvedte a magyar vizsgán -, megélhette a második világháborút, a kollektivizálást, a kommunizmust, az 1989-es rendszerváltást, s végül a demokráciát. Mindezt 59 lohászni = nyugtatni úgy meséli el 92 évesen a gyergyócsomafalvi otthonában, hogy tudja, hogy ez neki öröksége volt, mind a ház, amelyben lakik, mind a kántori szék, amelyet elődjétől örökölt és megharcolt érte. Mind a tárgyi, mind a szellemi örökséghez, mind a családjához, mind a közösséghez A.M. mindvégig hűséges maradt. Ebben a hitében őt senki el nem tántoríthatta, habár ajánlottak nagyobb jövedelmet is, de a faluból nem távozott. Azt, amit feladatul rábíztak, próbálta erejéhez, tehetségéhez mérten elvégezni, sokszor úgy, hogy saját magát lohászta, máskor úgy, hogy a tragiku- sabb eseményekben is Isten gondviselését látta, a sorsszerűséget, hogy Isten őt erre a munkára hívta el, a kántorságot hivatásának tekintette. A feletteseivel lehetőleg kerülte a problémákat, s a lánya (B.E.) megfogalmazása alapján - mikor jöttem el, arra a kérdésemre válaszolván, hogy volt-e az édesapjának összetűzése a papokkal, azt válaszolta, hogy - még egy-egy papnál is komolyabban vette a munkáját: „pápább volt a pápánál”. Baráti társaságba nem járt, nem ivott, nem volt részeges, káros szenvedélye nem volt, a társaságát, szórakozását a kórusba járó fiatal házaspárok jelentették. A falu életében szorosan benne volt, ha más okból kifolyólag nem is, de a halottbúcsúztatók kapcsán a megrendeléskor akar- va-akaratlanul betekintést nyert a családok belső viszonyaiba: milyen volt a házastársak viszonya egymás között, milyenek voltak a szülő gyermek kapcsolatok, az elhunyt viszonya a rokonokhoz, mennyire volt hívő, mennyire járt a család templomba, volt-e káros szenvedélyük. Mindezeknek ismeretében a halottbúcsúztatókban úgy kellett, olyan finom érzékkel megfogalmaznia mondanivalóját, az egyház üzenetét, hogy senkit se sértsen meg vele, s a gyászban inkább vigasztalás legyen, s ne bűntudatkeltés. A. M. élete egy folyamatos rituálé, szertartás volt, amely nagyban meghatározta habitusát, mindennapjait. Ugyanakkor ez védettséget is jelentett számára, mert nem kellett kitalálnia új életvezetési stratégiákat, a keret adva volt, s az ezzel járó tisztelet és elismerés is biztosítva volt számára. Még ha későre is, 90-ik születésnapja körül került az érdeklődés, a média, a nyilvánosság fókuszába, szerényen, de örült a megkereséseknek. Émile Dürkheim francia szociológus szerint a „No, ez volt az élet történelem, ami így belevitt a kántorságba. ” NÉPRAJZ I ETNOGRAFIE I ETHNOGRAPHY 269
