Salló Szilárd (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 11-12. (Csíkszereda, 2016)
Néprajz - Kicsi Noémi: „No, ez volt az élet történelem, ami így belevitt a kántorságba”
Kicsi Noémi A történelmi események mint a második világháború, a 1948-as államosítás, az oroszok bevonulása nagyon gyakran mint referenciapontok jelennek meg elbeszélésében, a narratíva sokszor ezekhez igazodik mint az előtte, vagy az azutáni időszak. Elbeszéléséből a pályára való készülés céltudatossága, az eltökéltség mellett az elhivatottság, a meggyőződés érzése tükröződik, hogy őt Isten csodálatosan vezérelte és hívta el a kántori szolgálatra. Egy-egy esetben beszél magáról másképpen mint kántorról, amikor úgy emlegeti saját magát, hogy bolond csomafalvi, vagy a főkántor úgy szólította őt, hogy: Marcika. „S a Marcika megöregedett...” - mondta a beszélgetés végén. Mikor Bajkó Árpád azt kérdezte tőle, hogy kérésre, vagy önmagától írta meg a plébánia levéltárába beadott önéletrajzot, akkor azt válaszolta, hogy a pap kérésére írta meg. Önmagától nem írta volna, a búcsúztatókat is legszívesebben elégette volna, a lányai mentették meg. „En arra az egyre építek, hogy minden, ami történt velem, olyan csodálatoson az Isten kezibe vöt, s van most is, hogy azt nem lehet szinte megmagyarázni. ” 58 Beszédstílusa az interjú során egyenletes, nyugodt, kiegyensúlyozott volt. Azoknál a részeknél, ahol kedves emlékekről, vagy eseményről, amelyről szívesebben mesélt, kicsit ritmusosabb, ami esetleg kényelmetlenebb, vagy meggondolkodtató, ahol esetleg nem biztos a tudása, ott kicsit vontatottabb, lassúbb lett. Beszédstratégia szempontjából az egyes történetek cselekmény bonyolításakor törekedett a folyamatosságra, s amikor nem akart a részletekbe bocsátkozni, hogy csak a lényeget mondja el, akkor az elmondottak hiányát azzal érzékeltette, hogy pótolja a s minden töltelékszóval. Szívesebben beszélt másról, mint önmagáról, hiába a direkt kérdés, ő már kiterjesztette a környezetére, általánosított. Például, mikor megkérdeztem tőle, hogy annak idején hogyan tanult meg kottából énekelni, milyen módszerrel, használták-e a Kodály módszert, válaszában a mondat első felében az egyes szám első személyt használja, a második felében már áttér a többes szám első személyre. „Énekelni, én a ferenceseknél vótam akkor első tanulásban, jó tanuló, izé ...annyira jól tanultunk, én ... izé, Kodály módszerrel tanultam, ott 58 Bajkó Á. interjú. Kodály módszerrel tanultak ott a teológusok, s any- nyira szerettek is, könnyen is tanultam is, énekeltem is velükj.. Js állandóan bevettek a teológusok közé, hogy énekeljek velük, szólamot, mindent, amiket ott tanultak. Olyan gyermekes, szellemi gondolkodásba vótam, minden ... Még a fi kántor is örökké úgy szólított: Marcika. ” Egy kicsit többnek is akart tűnni, mint ami valójában, s esetleg hárítani is, hogyha nem is egészen biztos, hogy miből áll a Kodály módszer, de kompenzálja azzal, hogy nagyon szerették, és még fiatal gyermek lévén, nem igazán törődött ő azzal, hogy milyen módszert alkalmaznak. Amire nem emlékezett, azt azonnal közölte is, hogy ez most nem jut eszébe. Nem nagyon bocsátkozott részletekbe például a karvezetői stílusára, mennyire volt autoriter vagy engedékeny típus, volt-e valamilyen személyes konfliktusa a kórustagokkal, ők hogy reagáltak le bizonyos karmesteri utasításokat, mennyire voltak toleránsak egymással szemben a kórustagok például egy új ének megtanulásakor, vagy ha valaki nagyon hamisan énekelt, hogy kezelte ezeket a szituációkat. Nem említett személyes élményt azzal kapcsolatban sem, mennyire volt nehéz ösz- szefogni a kórustagokat, csak annyit, hogy elment házhoz is ha kellett megtanítani a szólamot. Szívesen beszélt családjáról, de azt is inkább általánosan, nem tért ki hosszan, részletesen egyik családtagjára sem, kivéve a fogadott fiukat. Mintha a hozzá közel állókat nem akarná kiadni, nem akarná kibeszélni. Élete a családja és a munka között zajlott, társaságba nem járt. Azt többször is kihangsúlyozta, hogy őt szeretik a faluban, elismerik, igényt tartanak még öreg korában is szolgálataira, szívesen hívják még most is temetésekre. A papok jöttek-mentek, de ő mint stabil ember, a faluhoz, a közösséghez tartozott. Ezért is nagyon gyakran az elbeszélésében a mi tudat hangsúlyosan jelen van, a közösség nevében beszél, általánosan fogalmaz meg véleményt, vagy legalábbis úgy gondolja, hogy egy közösség nevében beszél. Ezért a státustörténet mesélő szerepéből nem is esik ki egy pillanatra sem. Noha az elbeszélés során belemerült az emlékekbe, de egy-egy kérdéskör végére mindig a jelenben kötött ki, nem veszítette el realitásérzékét, sőt 92 éves kora ellenére nagyon is jelen volt, állandó szemkontaktust tartott, figyelte reakcióimat. 268
