Botár István et al. (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 9. (Csíkszereda, 2013)
Néprajz - Tódor Enikő: A lakodalmi étrend alakulása Homoródalmáson 1923 és 2013 között
TÓDOR ENIKŐ része a napi ingázást választotta, sokan a kollektívben dolgoztak. Az ingázók és a helyben dolgozó tisztviselők sem szakadtak el teljesen a mezőgazdaságtól. A szomszédos kisvárosokba történő napi ingázás viszonylag magasabb életszínvonalat, jobb élet- lehetőségeket jelentett. Ezeknek az ipari vállalatoknak az 1989 utáni bekövetkezett válsága súlyosan érintette a környék falvainak lakosságát. A megszűnt munkalehetőségeket főként külföldi szezonális munkák pótolták.3 A falu másfélezer lakosának zöme földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozik, hagyományos módszerekkel, elavult (ugyanakkor olcsó) technológiával. Az állattenyésztésnek újabban az uniós támogatások adtak lendületet. A helyi adminisztráció és a szolgáltatások munkahelyei kevés embernek kínálnak biztos megélhetést. A lakosság közel fele nyugdíjas. A mobilitás korábban is jellemző volt, hiszen a férfiak a háború előtt még telente eljártak a faluból fuvarozni, fát vágni, a lányok, asszonyok pedig egészen az 1950-es évek közepéig-végéig - főként Brassóba -, szolgálni. A 14 évet betöltött lányok egy, két, esetleg három évre is elszegődtek. A szolgálat egyfajta iskola volt a fiatalok számára, a pénzszerzési lehetőség mellett. Innen hazatérve mentek férjhez a lányok. A szolgálat ideje alatt volt, aki megtanult nagyobb létszámra főzni, és hazaérve ezt a tudását kamatoztatta. A férfiak, ha egyéb mezei munkájuk nem volt, meszet égettek, és akár 150 km-re is elmentek echós szekereken az oltatlan meszet árulni.4 Az 1950-es évek közepétől, de főleg a kollektív megalakulása után a mobilitás sokkal nagyobb méreteket öltött. Nemcsak a munkavállalók, de a továbbtanulni szándékozók is elhagyták hosszabb-rövidebb időre falujukat. A kollektívben a munka már nem a korábban megszokott mezei munkák rendjéhez és a megszokott életritmushoz igazodott, hanem az ipari munkához hasonlóan történt. Mindez a táplálkozási szokásokra is kihatott. A munkarend változása hatással volt a hétköznapok és ünnepnapok váltakozására, így a lakodalmakra is. Annak idején például elképzelhetetlen volt nyáron, a legnagyobb dologidőben lakodalmazni, a betakarítás utáni lakodalmak pedig általában nem szombatra, hanem keddi napra estek. Ezek után lássuk, hogyan alakultak, változtak, vagy maradtak fenn a lakodalmi étkezési szokások az utóbbi közel száz esztendőben. A 20. század eleje Több jel mutat arra, hogy a régmúltban nem volt általános szokás a lakodalmazás. A kevésbé módos családok szűk körben ünnepeltek, sok helyen ezt az eljárást is „szöktetésnek” nevezték. Ez jobbára a szülők tudtával történt és a fő oka a szűkösebb anyagi helyzet volt. Legidősebb adatközlőm, S. D., aki 1924-ben született, a szülei esküvőjéről annyit tudott mondani, hogy akkoriban a lányt szombat este a táncból hazavitte magához a legény, másnap ünnepi ebédet tartott a család, majd a következő héten szentesítették az egybekelést az illetékes hatóság előtt. Az ebéd általában tyúkhúsleves volt, utána „sóbafőtt” (a levesben megfőtt hús) következett pityókával (krumplival) és paradicsommártással, majd kalácsot fogyasztottak. (Itt jegyzem meg, hogy a paradicsommártás viszonylag későn, a 18. században került át az úri étrendből a paraszti étrendbe.5) Az 1950-es évek B.V. és T.A. esküvőjére 1958 szeptemberében került sor. Nekik sem volt nagy lakodalmuk, csak a vőlegény barátai, rokonsága (nagybácsik, nagynénik családjai), illetve a menyasszony szülei és testvérei vettek rajta részt. Ebben az esetben nem az anyagi helyzet volt a kis lakodalom oka, hanem az, hogy a menyasszony nem szeretett volna - ahogy ő mondta - „hivalkodni”. Összesen harmin3 Oláh 2004. 4Kardalus 1980, 64-74. 5 Kisbán 1989,103. 422
