Kelemen Imola (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 6. (Csíkszereda, 2010)
Néprajz - Farkas Irén: Eleink régi ivóedénye: a fakulacs vagy csutora, a Csíki Székely Múzeum gyűjteményében
ELEINK RÉGI IVÓEDÉNYE: A FAKULACS VAGY CSUTORA, A CSÍKI SZÉKELY MÚZEUM GYŰJTEMÉNYÉBEN Farkas Irén A kulacs vagy csutora, eleink régi, „ kézbevaló ", azaz személyes, állandó használatra való, korong alakú, lapos vagy domború oldalú, rövid nyakú, fa ivóedénye volt. Kisebb mennyiségű italfélék (ivóvíz, bor, pálinka) tárolására és személyes szállítására szolgált. A társadalom minden rétege használta, kisebb-nagyobb távok megtételekor, mezőre, erdőre, lovas-, szekeres utazáskor, vadászaton. Egyaránt előfordult az úri- és a paraszti háztartásokban, városon és falun, használták pásztorok, betyárok, katonák. Ez utóbbiak által használt kulacsok sajátos megnevezést és altípust alkottak, beszélünk itt a hadi kulacsokról, és az úgynevezett betyárkulacsról,1 ami a csalikulacs altípusát jelenti. A kulacs bortermő vidékeken jelent meg, de hamar elterjedt más régiókban is, s nemcsak a kis mennyiségű szeszesitalfélék (bor, pálinka, égett bor, fenyővíz) hordására szolgált, de az ivóvízére is. Megjelenésétől kezdve viseleti darabnak számított. Ezért igen sokszor találunk rajtuk, személyes jegyeket, névjegyeket (monogramokat), a tulajdonos személyére vonatkozó feliratokat, évszámot. A szakirodalom szerint2 használatuk főként azután vált országossá, miután a 18. században, az osztrák-magyar hadsereg ivóedénye lett (hadi csutorák, kulacsok). Ennek az edénytípusnak elnevezése magyarlakta területeken tájegységekként változó, a Dunántúlon és a Felföldön inkább a „csutora”, míg a „kulacs” megnevezést az Alföldön és Erdélyben találjuk meg,3 de a nagyobb méretűeket vetelérnek, csobolyónak is mondták. A kulacs, csutora, vagy csobolyó használata, származását illetően, a kutatók véleménye szerint7* a Balkánról terjedt el Magyarországra, illetve Erdélybe, s erre vonatkozóan a 17-18. századnál korábbi adatok nem fordulnak elő. A kutatás azt tartja, hogy: „Mind a két elnevezés jellegzetes készítményükről: a fakupáról, illetőleg a lapos, korong alakú, rövid nyakú fakulacsról vette eredetét. Csutora szavunk délkelet-európai vándorszó: fából készült kulacsot jelent a szerbhorvát, bolgár, román, albán, oszmán-török nyelvben is. Földrajzi elterjedése alapján a kutatás azt állítja, hogy hozzánk a szerbhorvátból származott. A balkáni eredet mellett szól az is, hogy a mesterség kutatója, Bartócz József számos hasonlóságot talált a bolgár falvak csutorásműhelyei és a veszprémi tárgyú emlékek között. 5 A csobolyó szavunk viszont, az oszmántörökből származik. A népi életmódban, e társadalmi rétegek használati szokásait figyelembe véve, a mindennapokban, a mezőre, az erdőre, általánosan a lovas, szekeres utazásra, az egyszerű, dísz nélküli kulacsot használhatták. Ünnepi alkalomkor viszont (lakodalom-vőfély, násznagy; keresztelő, halotti tor), a cifrább, díszes darabokat. A kulacs előállítója a csutorás (Dunántúl), illetve Erdélyben a kupás mester, mindkettő a középkori faműves, a faesztergályos szakmából specializálódott. E tárgy is, esztergályozó technikával, a kézi íjas, nyirettyűs, majd a lábbal hajtott, szíjmeghajtású esztergával készült, hasonló munkamenetben más, általános használatban levő fa, ivó-, és étkező edényekkel (fakupa, fatál, fatányér). 1 2 3 4 5 A betyárcsutora különleges fajtája volt, belül 2-4 rekeszre osztott a különböző italok számára, a száján forgó csap elfordításával vágy az egyik, vagy a másik rekeszéből lehetett inni. MN. MNL. MN. MN; BARTÓCZ 1971, 242. A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2010, p. 431-446. 431
