Darvas Lóránt et al. (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 5. Néprajz, muzeológia, természettudományok (Csíkszereda, 2009)
Szemle - Botár István: Recenzió: A Csíki-medence településtörténete a neolitikumtól a XVII. század végéig a régészeti adatok tükrében. Scientia, Kolozsvár, 2004
Recenzió: A Csíki-medence településtörténete... tak. Hiányzik az új leleteket bemutató tábla. Erre majd a későbbiekben az adattár átböngészése világít némileg rá. A kötet következő két fejezete tartalmazza a szerzők Csíki-medencével kapcsolatos településtörténeti okfejtéseit, két külön részben: őskor, ókor, ill. középkor bontásban. Az őskor, ókori részben aztán kiderül, hogy terepmunka 2001- és 2002-ben folyt, amikor az információink szerint a pár napos terepbejárásokat végeztek, és vélhetően a Csíki Székely Múzeum régészeti leltárkönyveinek és raktárának részleges átnézése is megtörtént. Ezt követően több grafikon és diagram ismerteti a kötetben szereplő lelőhelyek és leletek koronkénti megoszlását, számát. Nem egyértelmű azonban, hogy mire épülnek ezen ábrák. A terepbejárások tanulságaira, a leltárkönyvek bejegyzéseire, vagy a 2001-ben már megjelent Hargita megye régészeti repertórium lelőhely összesítőire. Egyetlen példa. Az „erre a korra vonatkozóan [a neolitikumról van szó - B. I.] 22 lelőhelyet azonosítottunk”, ill. az „e kultúra hordozóit kilenc lelőhelyen ismertük fel [ez esetben a Cotofeni-kultúráról van szó - B. I.]” jellegű mondatok azt sejtetik, mintha itt a saját terepbejárások eredményeiről lenne szó, de a feltüntetett lelőhelyek száma (326) és a 2001-2002-es terepbejárások eredményezte 16%-nyi adat (?!) eltérése még akkor is kérdőjelessé tenné ezt az állítást, ha valóban komolyan vennénk, hogy néhány napos ténylegesen terepen töltött idő során 22 újkőkori és 9 rézkori lelőhely felfedezése történt volna meg. A grafikonokra visszatérve nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy az ezeken szereplő lelőhelyszámok úgy vannak feltüntetve, mintha hitelesen alkalmazható régészeti forrásokra épülő valós településtörténeti folyamatokat ábrázolnának, holott ezek csupán a jelenlegi, az 1989 előtti politikailag befolyásolt kutatástörténetben gyökerező ismereteket jelzik. Súlyos módszertani tévedés a dákoromán őrület idején felduzzasztott vaskori lelőhelyek számát a fordulat előtti korszakban „tiltólistás” népvándorlás- és középkori lelőhelyszámokkal összevetni. Ennek a bemutatására legyen elég a kötet azon táblázatait felidézni, ahol mindössze 34 későközépkori lelőhelyet (nem települést, falut!) tüntettek fel, pedig írott adataink ebből a korszakból több mint 40 faluról vannak. Ha csak mindenikben, minden században 10 ház lett volna, nem beszélve a templomokról, kápolnákról, várakról, temetőkről, malmokról, stb. akkor is több száz, ezer középkori lelőhelynek kellene lennie. Itt a településtörténet magától érthetődően nem érheti be a régészeti adatokkal, ha a korszakok közötti összehasonlítás igényével lép fel. Erra az elképzelésre az adattárban idézett források látszanak utalni, de a szövegben erről nem esik szó. És noha az őskori régészethez kapcsolódó ismereteim erősen hiányosak, tartok tőle, hogy hasonló lehet a helyzet az őskori kultúrák összevetésével is, még ha csekélyebb torzítással is. E tetszetős de teljesen értelmezhetetlen, gyakran azonos adatokat ismétlő (pl. 2.1., 2.2, 2.4) és fölösleges grafikonokra jó példa a 3.3-as ábra, ahol az újkőkori kultúi'ák 297
