Darvas Lóránt et al. (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 5. Néprajz, muzeológia, természettudományok (Csíkszereda, 2009)
Néprajz - Salló Szilárd: A Csíki Székely Múzeum pásztorbotjainak mintakincse
A Csíki Székely Múzeum pásztorbotjainak mintakincse A pásztorbotok mérete a pásztor magasságához igazodik, hosszúságuk általában 1 és 1, 5 m között változik. Anyagát tekintve mogyorófa, somfa, árvatölgy, galagonya, szilfa vagy éppen kőrisfa, tehát legtöbb esetben keményfából készül. Ezen anyagok használatát támasztja alá a TÖRÖK CSABA kijelentése is, hiszen ő is a botok készítésére, leginkább mogyorófát és somfát használ, de már faragott tárgyat hársfából és szilvafából is.23 Az Alföldön a faragó pásztorok a falvak alatti szőlőskertek szilvafáit csonkították meg, hogy ostornyélhez, gulyásbothoz, juhászbothoz stb. alkalmas faanyagot szerezzenek.24 A Csíkmadarason végzett gyűjtés során a pásztorbot készítésre, pásztorbot használatra is rákérdeztem. A megkérdezettek véleménye szerint Csíkban írott botot, csupán a juhőrzéssel foglalkozó pásztorok készítettek és használtak. Habár a marhák, ökrök őrzésével tevékenykedők is rendelkeztek bottal, azt nem díszítették ki, s a botnak nem volt túl nagy szerepe munkájukban, ehelyett ostort használtak, annak csattogtatásával terelték a csordát. Ezzel szemben a juhpásztorok rendszerint kifaragták pásztorbotjukat. Péter Dénes, a falu egykori pásztora a maga és a falubeliek részére több pásztorbotot is készített. Funkcióját tekintve a bot a juhok lábának szükség szerinti ütlegelésére, valamint a pásztor számára támaszkodásra szolgált. Egy-egy botnak a kifaragása gyakran hosszú ideig is elhúzódhatott, ugyanis a pásztor a juhnyáj őrzése közben megszakításokkal faragta rá annak felületére a díszítő mintákat. A pásztorbotok markolatát rendszerűén gömb alakúra formálták, anyagát tekintve mogyorófát használtak. A faanyagot saját maguk szerezték be, az alkalmasabbnak vélt mogyorófa ágát képezték ki botnak. Ezt a levágás után néhány napig szárították, majd tűzön pirították, egészen addig, amíg a kérge lehánthatóvá vált. A botot megpirítják, langyos tűzön forgatják, s mikor a bot héja repedezni kezd, a földhöz csapkodják, s a héj lehullik.25 23 „Hársfából, szilvafából is dolgoztam. A somfa talán a legtartósabb, utána a mogyorót tudom említeni. Itt a környékünkön elég erdő van, mogyorós, s nem kell külön engedély. Kimegy az ember, s az ilyen leveles fákat késő ősszel begyűjti. Mindig annyit szoktam szedni, hogy másik évre elég. ” 24 BOROSS MARIETTA: Népművészet. Képzőművészeti Kiadó és nyomda, Budapest, 2001. 35. 25 MALONYAI DEZSŐ: A magyar nép művészete. III. Kötet. A Balaton vidéki magyar pásztornép művészete. Franklin-társulat. Magyar írod. Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 1911. 109. 65
