Darvas Lóránt et al. (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 5. Néprajz, muzeológia, természettudományok (Csíkszereda, 2009)
Néprajz - Salló Szilárd: A Csíki Székely Múzeum pásztorbotjainak mintakincse
Salló Szilárd őrzés közben botjára támaszkodik a pásztor, meghajítja vele a jószágot, a bot felemelésével irányítja kutyáit, leüti vele a mezei állatot, pásztortáncot jár botjával, de ugyanakkor a pásztor fegyvere is. „Éjjel vót jó a bot, rossz emberek ellen, akik éccaka csapódtak. A bot vót nekünk az éccakai társunk, meg a kutya. A fegyverünk is a bot vót. Nagyot lehet avval ütni. Vót rá bizony eset, hogy szükség vót rá. ”X1 „A bot a havasalji embernek nem csupán divatczikke, hanem valóságos fegyvere, mellyel ellenséges támadás, vadállattól való meglepetés idején testi épségét biztosíthatja. A tekintélynek, vagyoni jólétnek és társadalmi tisztességnek is a kifejezője. ”17 18 A pásztorbot tükrözi viselőjének társadalmi helyzetét, foglalkozását, ugyanis a bot nagysága, milyensége jelzi, hogy gulyás, juhász, csikós vagy éppen kondás az illető személy. A pásztorbotok pásztornemenként is változtak, ugyanis a gulyás nagyobb bunkósbotot, a csikós vékonyabb botot, a kondás derekánál kissé görbülő pásztorbotot hordott. A juhász sajátos pásztorbotja a juhászkampó volt.19 A pásztornemenkénti elkülönülést nemcsak a bot mérete határozta meg, hanem a bot anyaga is. Mivel a pásztor gyakran az őrzött jószág után hajította botját, lényeges volt, hogy a bot súlya a jószág külső adottságaihoz igazodjon. Egy kondás botjának könnyebbnek kellett lennie, mint például egy gulyás botjának, ugyanis a disznó és malac gyengébb a szarvasmarhánál, és hogyha súlyos bottal hajítja meg azt a pásztor, az állat könnyen megsérülhet.20 A pásztorbotnak hétköznapi, illetve ünnepi formája egyaránt ismert, a pásztorbot ünnepi változatát parádés botnak is nevezik. Mivel ezt a típust a pásztor nem a mindennapokban használta, ezért a parádés botra sokkal gazdagabb díszítés került. TOROK CSABA fafaragó is megjegyzi, hogy régen a pásztorok hétköznapi és ünnepi bottal egyaránt rendelkeztek.21 A díszes botok vastagabbak voltak, végükre alma alakú és nagyságú bog került, amelybe díszítésül és, hogy súlyosabb legyen, ólmot öntöttek, illetve bádogdarabokat szegeztek rá.22 17 BENEDEKFALVI LUBY MARGIT: Fogyó legelőkön. Atheneum kiadás, Budapest, é. n. 99. 18 TÉGLÁS GÁBOR: Hunyadi megyei fafaragás. In: Dr. SEMAYER VILIBÁRD (szerk.): A Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának értesítője. VII. évfolyam, Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1906. 127. 19 SZABADFALVI JÓZSEF - DIÓSZEGI VILMOS: Pásztorkodás szócikk. In: ORTUTAY GYULA (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. Negyedik kötet. N-Szé. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987. 204. 20 BENEDEKFALVI LUBY MARGIT: Fogyó legelőkön. Atheneum kiadás, Budapest, é. n. 98. 21 „Valamikor a pásztornak volt egy úgynevezett hétköznapi botja, és volt egy vásárba járó botja. A vásárba járó volt kifaragva. Az, amit a juhok között használt, az nem volt kifaragva, egyszerű volt. ” 22 VÁMSZER GÉZA: Életforma és anyagi műveltség. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977. 71. 64
