Darvas Lóránt et al. (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 5. Néprajz, muzeológia, természettudományok (Csíkszereda, 2009)
Néprajz - Salló Szilárd: A Csíki Székely Múzeum pásztorbotjainak mintakincse
Satj.ó Szilárd Bevezető Jelen tanulmány a Csíki Székely Múzeum néprajzi állományában található pásztorbotok mintakincsét vizsgálja. A figyelem nem csupán a minták világára korlátozódik, ugyanis hangsúlyt kap a pásztorkodás mint életforma, a bot elkészítésének mikéntje, valamint a különböző díszítési, faragási technikák is. A fafaragás, pásztorbot faragás kutatásában segítségemre voltak CSISZÉR IMRE és TÖRÖK CSABA fafaragók. A két faragóművész műhelyébe ellátogatva számos példáját tekinthettem meg a népi mintakincs továbbörökítésének. A Török Csabával folytatott beszélgetés során a botok készítéséről, használatáról, illetve azoknak mintakincséről hangzottak el megjegyzések, ezek közül néhányat e tanulmányban is idézek. A pásztorkodás témakörének vizsgálatához Csíkmadarason végeztem terepmunkát. 2009 áprilisában három pásztorkodással foglalkozó, vagy egykoron azzal foglalkozott egyént kerestem meg. Egyikük ÖRDÖG ANTAL, akinek mind a mai napig marhapásztor a foglalkozása, a második személy FAZAKAS ÁRPÁD, aki 26 évig foglalkozott pásztorkodással. Ők ketten az 1970-es években, a Hargitán együtt őrizték a falu marhacsordáját. A harmadik személyt, PÉTER DÉNEST, a Csíki Székely Múzeum néprajzi gyűjteményében található, 1967-ben készült, 2867-es leltárszámú pásztorbot kapcsán kerestem meg, ugyanis részben ő készítette a botot, és néhány évig használta is azt. A vele készített interjúban a pásztorkodás mellett a bot elkészítésének, díszítésének mikéntjéről is beszélt. A pásztorkodás az állattenyésztés legegyszerűbb és legkevesebb munka- befektetést igénylő formája, amely főként a sztyeppék, a szavannák és magas hegyvidékek zónájában terebélyesedett ki. Ez az életforma olyan területek kihasználását is lehetővé tette, amelyek földművelésre nem voltak alkalmasak.1 Habár mindenütt fontos volt, igazán a megmunkálatlan területeken maradt jelentősége. Magyar vonatkozásban a pásztorkodásnak két formáját különböztetjük meg az extenzív pásztorkodást, amelynek során az állatállomány az év nagy részében a szabadban élt, valamint a félszilaj pásztorkodást, amikor tavasztól tél elejéig tartották kint a legelőn a jószágot, télen, pedig ólakban, istállókban helyezték el azt, és gondoskodtak annak takarmányozásáról.2 A székelység körében ez utóbbi, félszilaj tartásmód volt az általános. 1 SZABADFALVI JÓZSEF - DIÓSZEGI VILMOS: Pásztorkodás szócikk. In: ORTUTAY GYULA (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. Negyedik kötet. N-Szé. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987. 204. 2 SZABADFALVI JÓZSEF - Diószegi Vilmos: i. m. 204. 60
